16.

Az emberek hitetlenkedve és megdöbbenve torpantak meg a kormos fák tövében. Érthetetlen nyelvükön mind egy társukat kérdezgették, aki tanácstalan arccal válaszolgatott nekik. Aztán kilépett közülük, és bátortalanul egy trillát fütyült a romok felé.
Az Olmud mellett rejtőzködő szarvastestvér leeresztette az íját, és kilépett a fatörzs mögül.
– Nincs értelme, Huiskawa. Nincsenek őrök.
Olmudnak ekkor tűnt fel, hogy a jövevények vezetője mégsem ember. Vagy legalábbis nem teljesen az. Míg az emberek vaskosak voltak és darabos mozgásúak, ő inkább nyúlánknak tűnt, mozdulatai egymásba hajlottak. A többi emberférfitól eltérően az ő arcát nem borította durva, bozontos szőr, és ami a leginkább elkülönítette az emberektől; gesztenyeszín haja alól hosszú, hegyes fül és hatalmas, mandulavágású, barna szempár villant elő.
– Mi történt veletek? – kérdezte az, furcsán ejtve az elfek szavait. Körbe intett: – Talán quetterek támadtak rátok?
– Pontosan. Gyászba fordították a tavaszünnepet. Nagyon alkalmatlan időben jöttél hozzánk. Sírást és szenvedést láthatsz most csak nálunk. Az emberekkel is meggyűlt a bajunk nemrég, úgyhogy barátaid sem számíthatnak túl sok jóra tőlünk.
– Nem hiszem, hogy pont velük akadt volna gondotok. Quetterek elől menekülnek ők is. A közös baj nem ellenségeskedést, hanem szövetséget kíván, nem gondolod? 
– Nem hiszem, hogy erről meggyőzhetnéd Hessgeront – csóválta fejét a szarvastestvér. Közben a többiek is előléptek a fák mögül. – Misszerdon után ő a törzs főnöke. Az ő szarvastestvérét vágták le és sütötték meg azok, akikről szóltam.
– Vezess hozzá! Az emberek megvárnak itt. 
Madárkirály hátra fordult, és néhány szót mondott az arrébb várakozóknak. A beleegyező bólintások mellett zsörtölődő mormogás csapott fel. 
Madárkirály visszafordult:
– Maradnak. Éhesek, fáradtak, úgyhogy nem várakoztathatjuk őket sokáig. Vezess Hessgeronhoz!
Az elf kissé megvonta a vállát, aztán intett, hogy kövesse.
Olmud elé állt.
– Mi is megyünk. Összeszedtünk annyi fegyvert, hogy elég legyen elcipelni. – Gyanakvón mérte végig Madárkirályt. – És én is hallani akarom, mi szél hozta ezeket erre.
Az elf ezt is csak egy vállrándítással vette tudomásul, Madárkirály viszont egy mosoly kíséretében rajzolta maga elé a köszöntés jelét:
– A nevemet már tudod. Az emberek nyelvén Madárkirály, délen Aveslorc. Messziről jöhettél, ha még soha nem hallottál rólam.
– Olmud vagyok – viszonozta a fiú kelletlenül a köszöntést. – Szolgatörzsből jöttünk. A Tavaspagony környékén nem találkoztunk a neveddel.
– A régi goblinfalvak területe? – vonta fel a szemöldökét erre a másik. – Nem, arra tényleg nem jártam még soha. A tenyésztelepek körül sok a quetter szállás. Veszélyes hely a madártestvéreim számára. Akkor annyit még elmondanék magamról, hogy anyám emberasszony volt, apám pedig a madártestvérek fia. Népünket szintén a quetterek irtották ki, talán csak én maradtam egyedül. Hidd el, nem az vagyok, aki bárki emberfiát idehozna.
Olmud nem igazán értette ezt a se füle, se farka beszédet, de valamivel mégis alábbhagyott a gyanakvása. Végül is láthatóan régről ismert alak errefelé, és nem is az ő gondja eldönteni, mi legyen vele meg az embercsürhével. Bólintott hát, majd felvette a földre szórt kardokat, és nem törődve az oldalába nyilalló fájdalommal, sem égett kezeinek sajgásával, a többiekkel együtt visszaindult a völgykatlan irányába.
Visszaúton még két túlélőre akadtak. Súlyos égéseik miatt szóba sem jöhetett, hogy magukkal vigyék őket.
– Velük maradok – ajánlotta fel Talarn.
Olmud azonban nem engedte.
– Nem sok értelmét látom. Gyere, majd kitaláljuk, hogyan hozhatjuk el őket, aztán visszajövünk értük. 
Kevés vizükből megitatták a két szerencsétlent, majd továbbindultak.
A völgykatlan mögé érve Olmud meggyőződhetett róla, hogy Madárkirály tényleg ismerős errefelé. Amerre csak elhaladtak, mindenki köszöntötte. Láthatóan örültek a felbukkanásának.
Hessgeron is szívélyesen, de mosolytalanul fogadta.
– Látom, hiába jöttem segítségért, nálatok nagyobb most a szükség – köszöntötte őt a félelf. – Remélem, elfogadod az én és emberbarátaim segítségét.
Hessgeron megütközve nézett rá.
– Az embertelepülések Sziremonda sorsában osztoznak mostanság – sietett a magyarázattal Madárkirály. – Az egyik falu lakóit vezettem erre, hogy éhezés nélkül érhessem el velük a déli városukat, Dumadockot. Amint látom azonban, titeket sem került el a quetterek őrülete. Bevallom, magam sem értem igazán, mi okozza náluk ezt a viselkedést. Az embernépeket sorra elterelik a falvaikból, s van, ahová elfeket telepítenek, másokat felperzselnek. Aki ellenáll nekik, azokat kegyetlenül széttépik. Ezek az emberek, akik velem tartanak, szintén nagy áldozatot hoztak, amikor elszöktek előlük. Őket is megrendítette a kép, ami itt fogadta őket. Átérzik, ami veletek történt, és bizton számíthattok a segítségükre.
Hessgeron tiltakozón emelte fel a kezét:
– Egyáltalán nincs szükségünk az emberek segítségére! Most meg aztán különösen nem! Akármilyen szívhez szólóan is ecseteled nekem szomorú sorsukat, csak fölös teher lenne a számunkra, ha maradnának.
Madárkirály rosszallóan vonta össze a szemöldökét:
– Misszerdon fia, Hessgeron! Szavaid mögött nem sok bölcsességet látok! Szavaimmal nem szomorú képet festek, hanem a valóságot mondom el! Soha nem tettem máshogyan! Ha elküldöd az embereket, arra kényszerítesz, hogy én is elmenjek. Madaraim már most hasznosabb őrséget adnak nektek, mit bármennyi harcosotok! Ahogy látom, még a túlélők összeszedéséhez sem vagytok elegen! Kardokat hozatsz ide, míg a sebesültek vízért nyöszörögnek a romok között! És te csak úgy eldobnál több száz segítő kezet?
Hessgeron szinte megszeppenve húzta be a nyakát. Olmud sejtette, hogy apján kívül még senki sem szólt hozzá így.
– Azt mondod, maradtak sebesültek a városban? Azt mondtad, több száz emberrel jöttél?
– Azt. Egy falu gyerekei, asszonyai, emberei. Csak az ideúton két égett elfet láttunk. Annyit tehettünk, hogy megitattuk őket. Hordágy kellene. Kik fogják elkészíteni? Hányan vannak, akik átfésülhetik a várost a többi után?
– Legyen – hajtott fejet végre Hessgeron. Rövid hallgatás után még hozzátette: – Ha megtennéd, hogy utánanézetsz madártestvéreiddel, szarvastestvéreink hová futottak a tűz elől, sokat segítenél. Még ma el szeretnénk hagyni e helyet. Testvéreink hátán a sebesültek jöhetnének velünk.
Madárkirály megenyhült hangon felelte:
– Megteszem, ami tőlem telik. Apád jó barátjaként, az ő emlékéért most elfogadom a fia vezetését. Ne okozz csalódást. Hallgatom az utasításaidat. Mit tegyenek az emberek?
– Akkor rakjanak össze hordágyakat, és segítsenek a sebesültek és a még használható íjak, kardok felkutatásában. Ha olyan sokan vannak, akár a maradék élelmet is összeszedhetik. Harcolni tudnak?
– Erősek, mint minden ember, de nem harcos népség. Ideúton mutattam nekik néhány fogást a bottal, de eléggé esetlennek tűntek. 
– Elég baj. Ha visszajönnek azok a szörnyetegek, mindenképpen harcolniuk kell. Bottal nem sokra mennek ellenük.
– Hát nem. Még én se szállnék szembe velük.
– Pedig botvívásban nincs párod. Íjad van?
– Nincs. De ha jut, tudok bánni vele.
– Lesz. Kardot találhatunk elegendőt. – Hessgeron töprengve hallgatott egy sort. – Most a legfontosabb a sebesültek összeszedése. Utoljára a holtak maradnak. Nem tudom, merjünk-e halotti máglyákat gyújtani. Nem akarom megtagadni tőlük a gyors utat Aslantassba, de talán ésszerűbb lenne, ha csak a fonataikat vinnénk magunkkal…
– Ha estig nem jönnek vissza a quetterek, mindenképpen közös máglyára hordjuk őket. Vagy ha nagyon kockázatosnak tartod a tűzgyújtást, sírba is temethetünk, mint a déli testvérek. Így azonban semmiképp sem hagyhatjuk itt, hogy dögevők hurcolhassák szerte őket!
– Inkább hajlanék erre az elásásra, de ahhoz meg szerszámunk nincs. Ha estig még sok esőt kapunk, még az is lehet, hogy a tűz fel sem lobban.
– Az embereknél akad szerszám az ásáshoz, akkora tüzet meg képesek leszünk gyújtani, hogy a fonatokat és apádat tisztességgel elküldhessük.
– Apámat elragadták. Tetemét felfalták vagy eldobták valamerre; ez most egyremegy. Őrzöm emlékének hajfonatát. – Hessgeron fájdalmas intéssel szakította meg a holtak körül folyó beszélgetést: – Akkor induljunk. Te menj előre, és beszélj az emberekkel. Én összeszedem, akit tudok, és megyünk a városba. – Gyanúsan csillogó szemmel fordult meg, és szinte futva távozott.
A félelf elboruló arccal vette tudomásul eme újabb hírt. Láthatóan mellbevágta, hogy öreg barátjának még a végtisztességet sem tudják megadni.
– Mehetünk Huiskawával? – szólt az ifjú törzsfőnök után Olmud. A rövid párbeszéd, amit végighallgatott, végleg meggyőzte a félelf felől. Apját és egy kicsit Hulest idézte fel benne, ahogy az imént ráncba szedte a forrófejű Hessgeront. Úgy érezte, minél előbb jóvá kell tennie előbbi, elutasító viselkedését.
– Gyertek – adta meg a választ Madárkirály. A másik talán már meg sem hallotta a kérdést. 
Így Olmud és a félelf, nyomukban a többiekkel, ismét útra keltek, hogy éhesen, szomjasan, fejükben az elmúlt napok fáradságával, de segítsenek a bajba jutottakon. Olmudot még az éjszaka szerzett sérülések is tovább gyengítették, amiket eddig csak nagyjából sikerült ellátnia. Igazából nem tudta eldönteni, hogy a hűvös eső vagy a láz borzongatja-e inkább. Remélte, egy kiadós beszélgetés Madárkirállyal feledteti a kínjait.
– Te vagy az első, aki talán válaszolni tud rá – kezdte –, hogy az emberek népe miért az ősi nép. Tényleg olyan régóta élnek már ezen a világon?
Madárkirály úgy nézett rá, mint akit rajtakaptak.
– Sajnálom, de az én anyám csak egyszerű szövőasszony volt az emberek között. Csupán annyi ismeretre tett szert a múltjuk felől, amit a meséik mondtak. Azok meg… – Szégyenlősen elnevette magát. – Szóval elég, ha annyit mondok, hogy azokban az emberkirályok fiai sárkányokat győznek le? Olyan sárkányokat, akik emberlányokat rabolnak el, és fémből épített várakban laknak! 
– Hú! – nyelt egyet Olmud. – És mondd csak, mi az a vár?
– Olyan ház, amit nagy falak vesznek körbe, hogy megvédje a benne lakót más emberek támadásaitól. Az elfek a hódok építményeire használják ezt a szót. A tréfás az, hogy az embervárakat is gyakran körbeveszi egy vízzel teli árok.
– Na jó, de mi a helyzet az eredetükkel? Azokról mit mesélnek?
– Hasonlókat. Állítólag ezzel a világgal együtt teremtődtek ide, és még az istenek is csak később jöttek utánuk, hogy vezessék őket.
– De ilyet! – rázta a fejét Olmud. – Mégis, azt, hogy „teremtődtek”, hogy értik? Kit tartanak a teremtőjüknek?
A félelf úgy sóhajtott fel, mint akinek nehéz dologhoz kell hozzálátnia.
– Ez az, ahol már nem tudok válaszolni neked. Talán ha tovább maradok az emberekkel, vagy ha felkutatom valamelyik titkos könyvtárukat. – Olmud értetlen arcára pillantva gyorsan helyesbített: – Valamelyik nagy tudású bölcsüket, amilyen az elfeknek Levandel, és akkor talán én is választ kapok ezekre a kérdésekre. Az igazság az, hogy az emberekben nem él úgy bennük a múlt, mint bennünk. Sokuknak már azt is nehéz felidézni, ami vele történt pár évtizeddel korábban, az őseikre pedig úgy tekintenek, mintha nem is az övékéi lennének. Néha még a dicső énekeket sem egyformán énekelik. Egyszerűbben mondva: hosszú távon majdnem olyan feledékenyek, mint a trollok.
Olmud csak egy fáradt mosollyal jutalmazta a szellemességet. Kissé elkedvetlenítette, hogy nem kapott választ. Társalgásuk ellenére gyorsan haladtak, és már újra a kormos fák között jártak. 
– Mondd, lehet, hogy a veled tartó emberek között van olyan bölcs öreg, akitől megtudhatnánk azt, ami a meséik valósága?
– Egy öreg van velük, őt megkérdezhetem. De ne legyenek túlzott reményeid; talán ha valamivel idősebb, mint te.
Olmud cinkos pillantást küldött Talarn felé, majd ártatlan arccal kérdezte meg:
– Akkor miért mondod öregnek?
Madárkirály fáradtan morrant fel:
– Nem igaz, hogy erről sem tudsz! Az emberek még száz évet sem élnek! 
– Én is így hallottam. Épp ezért gondolom, hogy akkor aggastyánnak, vagy még inkább matuzsálemnek kéne mondanod, a maga közel százötven esztendejével!
Most a félelfen volt a csodálkozás sora.
– Mert te már annyi vagy? Nem gondoltalak volna többnek hetvennél. Már megbocsáss, de még tán ötvennek sem.
– Pedig elmúltam már másfélszáz éves! Kérdezd csak meg bátran a társamat! – intett Talarn felé Olmud.
– Nincs okom kételkedni a szavaidban – rázta meg fejét Madárkirály. – Eddig csak a farkastestvérekről tudtam, hogy éltek köztük örökifjak. A társad is hasonló korú?
– Nem, ez csak az én örökségem. Misszerdon a farkastestvérek utolsó leszármazottjának hívott.
Madárkirály újult érdeklődéssel nézett rajta végig.
– Apám, aki nem sokkal lenne idősebb nálad, sokat mesélt az őseidről. Pusztulásuk előtt szoros barátság volt a két törzs között. Mindig mondogatta, hogy a farkastestvérek után a madártestvérek napjai is meg vannak számlálva. Talán ezért is nem engedte, hogy a törzs szállásterületén legyen az én fészkem is. Igaza volt, vagy sem; csak ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. 
– Szóval te is egy olyan utolsó túlélő vagy, mint a szüleim voltak?
– Utolsó leszármazott, mint te. Anyám miatt sohasem lehettem igazi madártestvér.
– És hogyan lett belőled Huiskawa, azaz Madárkirály?
– Ez úgy kialakult. De nézd, megérkeztünk!
Olmud is hallotta, hogy az emberek már a közelükben vannak. Úgy ordítoztak egymásnak, mintha tomboló vihar süvítene körülöttük szemerkélő eső helyett. Néhányuk már a fák között járkált, kíváncsian szemlélve a romokat, mások az erdő épebben maradt felébe kószáltak el, talán hogy ennivaló után kutassanak. A leghangosabbak a gyerekek voltak, akik amint meglátták a közeledő elfeket, visítva ujjongtak a látványukon. Nekik mindegy volt, mekkora pusztulás veszi őket körbe – örültek az életnek, ahogy tudtak.
A félelf gondterhelt arccal fordult Olmud felé.
– Lehet, hogy sokáig tart majd, mire mindent elrendezek köztük. Addig jobb lenne, ha ti folytatnátok a kutatást. Ahol sebesültre akadtok, ott küldjetek valakit magatok közül, és én küldök hordágyat, embert.
– Rendben. A talált fegyvereket majd mindig azzal vitetjük be, aki elkíséri a hordágyasokat.
Madárkirály ezt már csak egy bólintással hagyta helyben, és sietve indult az emberek felé.
Az elkövetkező órák serénykedéssel teltek. Olmudék minden ágat felforgattak, minden hamukupacba beletúrtak. Csakhamar úgy néztek ki, mint a vakondok. Egyre több és több elf kapcsolódott a munkájukhoz, aminek aztán meg is lett az eredménye. Még húszegynéhány sebesültet vittek a völgykatlanba, és ahogy rájuk köszöntött az alkonyat, már mindegyikük hátát valami fegyver díszítette. Még az emberférfiaknak is bőven jutott kard, azok pedig úgy fogadták, mint akik még soha sem kaptak ekkora ajándékot. Még az sem csökkentett a megilletődöttségükön, amikor Madárkirály elmagyarázta nekik, hogy valószínűleg használniuk is kell majd.
– Azt mondják, ha hamarabb lett volna ilyenjük, már korábban is használják, és akkor talán nem csak ennyien vannak itt – hallotta Olmud, amit Hessgeronnak tolmácsolt vissza az emberek félelf vezetője, épp amikor hozzájuk ért, hogy jelentse: készen vannak. 
– Mondjad meg nekik, hogy össze kell hordaniuk a halottakat a tisztásra, és sírt kell ásniuk.
– Fáradtak már, Hessgeron! Ne feledd, ők sem sokat pihentek, amíg ideértek!
– Akkor? Kérjem el tőlük a szerszámaikat, és mi próbáljuk használni őket? Úgy tovább tart, és rosszabb lesz. – Akár az apja egykor, az ifjú törzsfő is a homlokát kezdte dörgölni, míg eszébe nem jutott a megoldás. Tanácstalansága egy csapásra megszűnt, amint végignézett a gyermeki örömöt sugárzó emberarcokon, ahogy a kezükbe markolt kardokat vizsgálgatják, óvatos suhintásokkal méricskélve súlyozásukat, ujjuk begyével próbálva az éleiket. Megnyugodva simította hátra hosszú haját, s nézett újra a félelf szemébe. – Mondd meg nekik, hogy ha segítenek még ennyit, nem csak az élelmünket osztjuk meg velük, de a fegyvereket sem kell visszaadniuk, amikor elválnak útjaink.
Madárkirály elismerő arccal biccentett, majd a kíváncsian felé forduló embereknek továbbította a hírt. A kitörő ujjongás Olmud számára is világossá tette, hogy Hessgeron jó döntést hozott. Nem figyelt tovább, hanem végre megszólalt, hogy tudassa, miért is jött:
– Úgy látom, végeztünk a város felforgatásával. Élelem, fegyverek, kelmék, ruhák, minden, ami használható maradt, a völgykatlannál van. Mivel folytassuk?
– Ti nem vagytok még fáradtak? – fordult felé Hessgeron. – A támadás óta nem láttalak pihenni.
– A törzsfő íja száz karddal felér! – vigyorodott el Olmud, miközben magában tényleg meggondolta, mi lenne, ha itt és most összerogyna. Az oldalát hasogató fájdalom volt a legrosszabb. Hiába kerített rá tormalaput, az nem a fájdalmat, csak a duzzanatot lohasztotta le. Végül aztán mégis állva maradt. Élt ő már át rosszabbakat is. Inkább sóhajtott egy mélyet, és kivallotta aggodalmát, ami az előbbieket hallgatva vetődött fel benne: – De ha megjegyezhetem, nem biztos, hogy a tűzben maradt testvéreiteknek maradt haja.
– Ezt most miért mondod?
– Mert őket csak tűzzel küldheted vissza Aslantassba. Vagy a szellemjárótok tud más utat is?
– Szellemjáró? Az meg ki?
Olmud körül megfordult a világ. Az első, aki eszébe jutott, Hules volt és a társai. Aztán a saját nyakában hordott szütyőre tévedt a keze. Majd eszébe jutottak azok, akiket a leomló hegyoldal tett örök foglyává. Összesen sem voltak annyian, mint a szarvastestvérek halottai, akik most szerte a városban fekszenek, és szintén hiába várják egy szellemjáró útmutatását, aki utat mutathatna nekik. Remélte, hogy csak téved, és Hessgeron csak a szót nem ismeri. Csak kell legyen valaki, akit ha másképp neveznek is, de betölti ezt a tisztet közöttük! 
– Ki az köztetek, aki képes az ősök szellemeit szólítani? Tanácsot kérni tőlük, gyógyítani? A holtak lelkeit Aslantassra irányítani?
Hessgeronnál kezdett derengeni valami.
– Egyszer hallottam, hogy amíg még szolgatörzs voltunk, nekünk is voltak ilyen öregjeink, de aztán Levandel haragja elsöpörte a tiszteletüket. A régiek butasága volt, hogy nem látták: a gyógyerő a füvekben, bogarakban van, a bölcsesség az élő öregek emlékezetében, az Aslantassba vezető út pedig mindnyájunk lelkében ott lakozik, csupán a test börtöne szab gátat neki, hogy nekiindulhassunk. A tűz az élők emlékezete, ha csak egy fonatot lobbant el, és a gyors szabadulás, ha az egész test máglyára kerül. Nem érzem hát nagy bajnak, ha sokaknak már fonatát sem vehetjük, mielőtt a földbe kerülnének. 
Olmud nem kevés kétkedéssel fogadta a hallottakat:
– Az én apám sohasem mondott ilyesmit. Sőt, vállalta a szellemjáró feladatát, amikor őt elvesztettük.
– Most legalább már sejtheted, hogy miért – bólintott rá Hessgeron. – Bizonyára bölcsen belátta, hogy sokkal nehezebb lenne mindenféle új dolgokat elfogadtatnia egy egész törzzsel, mint inkább neki hajlani.
Olmud a magyarázatot hallgatva maga is kezdte kissé másképpen látni a dolgokat. Legalábbis azt, amit apja gyakran emlegetett, nevezetesen, hogy ő is tud úgy beszélgetni a szellemekkel, mint a szellemjáró.
Azért hangosan csak ennyit válaszolt:
– Szívesen elbeszélgetnék végre azzal a Levandellel.
– Szerinte csak azok látnak szellemeket, akik túl sok nektarint isznak – tette még hozzá Hessgeron egy gyenge, szomorkás mosoly kíséretében. – Beszélgetni meg azok szoktak velük, akik mindenféle gombát válogatás nélkül befalnak.
– Van itt más gond is! – fordult feléjük ismét Madárkirály. – Az mondják, ők szívesen segítenek, de alig fél tucat ásószerszámjuk van, amivel ennyi holttestnek talán napokig is eltart, mire kiássák a megfelelő gödröt.
– Az nem jó – rázta meg a fejét Hessgeron. Legkésőbb hajnalban már útra készen akarok állni. Minél tovább maradunk, annál nagyobb veszélyt vállalunk. 
Madárkirály kis ideig úgy állt előttük, mint aki állva elaludt.
– Most beszél a madarakkal – súgta oda az értetlenül néző Olmudnak Hessgeron. 
– A szarvastestvéreitek innen délnek verődtek össze, és már egy legelőn vannak. Quettereknek nyoma sincs a környéken – jelentette ki a félelf, visszatérve a révületéből. – Az én őrségem a nap végével megszűnik. A madártestvéreim már elültek.
– Köszönöm. Majd küldök ki őröket – hagyta rá az ifjú törzsfő. – Ha így áll a helyzet, akkor az emberek csak annyit tegyenek meg, hogy összehordják, ami éghető maradt a környéken. Ha jól tudom, nem sokat látnak a sötétben.
– Rosszabbul látnak a szarvasoknál.
Hessgeron széttárt karral fordult Olmud felé:
– Akkor a mi dolgunk lesz a testvéreink tetemeinek összehordása. Gyere, menjünk, szóljunk a többieknek!
Olmud elbizonytalanodva gondolt bele, hány összeégett holttestet is hagytak napközben kiterítve a romok mellett. 
Rengeteget. Nem volt biztos benne, hogy végig bírni fogja.
Gyanúja néhány órával később beigazolódott. A ki tudja hanyadik hullát cipelte éppen kifelé egy rögtönzött hordágyon, a sötét erdőben, amikor lábai felmondták a szolgálatot, és orra bukott. Kínzó köhögés tört rá, s mikor felsegítették, vér ízét érezte a nyelvén.
– Pihenned kell, idegen! – hajolt hozzá egy elf, akit elhomályosuló tekintete képtelen volt felismerni. Valami édeskés ital hűvösét érezte meg a szájában, majd elfolyt körülötte a világ.


Mintha valami rossz álom ismétlődött volna megint. Olmud veszett ordítozásra, recsegés-ropogásra tért magához. Utolsó emléke az volt, hogy felsegítették a földről, de ez mintha alig egy pár perccel ezelőtt történt volna. Körülötte még mindig sötét volt az erdő, és a levegő hűvösét tekintve messze járt a hajnal is.
Hogy mindez nem álom volt, arra nagyon hamar ráébresztették a körülötte sikoltozva menekülő emberek és elfek. Főként nők.
– Trollok! Meneküljetek, trollok! – hallotta mindenfelől. Elgyötörve tápászkodott fel, s mert maga körül senkit sem talált a menekülőkön kívül, egymaga indult meg visszafelé. Kómás fejjel akasztotta le válláról az íjat, s tett rá két nyílvesszőt. Csak akkor torpant meg, amikor Talarnt is megpillantotta a menekülők között. Az elf egyenesen felé tartott, és már messziről kiabált:
– Ezeket nem fogja a nyílvessző! Láttam! Menekülj!
Olmud egy kecses félrelépéssel tért ki az őt elsodorni készülő Talarn elől, aki a következő pillanatban hatalmasat bukott a hátul felejtett lábában.
– Akkor talán megpróbálkozhatnánk a kardokkal, nem gondolod? – hajolt vissza fölé még mindig réveteg tekintettel. A saját hangját is úgy hallotta, mintha víz alá bukott volna; az álomszerű érzés csak nem akarta elhagyni.
Talarn szinte riadtan nézett vissza rá.
– Attól, hogy te úgy lősz azzal az íjjal, mint aki ezzel született, mi még nem akarunk meghalni!
Olmud beleegyezőn bólintott, majd tovább indult a tisztás felé. Hátra se nézett. Valahogy mintha igazán fel sem fogta volna, amit a másik mondott. Csak annyi jutott el hozzá, hogy Talarn nem akar harcolni, ő pedig semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy győzködni kezdje. Talán mert nem is tudná megtenni. Miért is küzdene?
Talarn nem a törzsfő íját hordja a vállán, egy egyszerű bronzkard pedig még nem von magával akkora felelősséget, hogy úgy érezze, vérével tartozik a szarvastestvéreknek.
Ahogy a tisztás szélére ért, különös kép tárult a szeme elé:
A középen lobogó hatalmas máglya előtt emberek hada próbált megfékezni néhány nekivadulva csapkodó trollt. Bár Olmud még életében nem látott ilyen szörnyeket, a régi mesék leírásai és Lesseron múltkori, rövid jellemzése egyértelműen elárulta számára, kiket is lát. Oldalt, néhány elf íjász azt a trollt lőtte, amelyik nem törődve a máglya forróságával, módszeresen pakolta róla lefelé a félig égett hullákat. Némelyikbe – mintegy csak kíváncsiságból – bele is harapott. A hátán és tarkóján kopogó nyílvesszők láthatóan nem okoztak neki nagyobb bosszúságot, mint egy lépet fosztogató medvének a dühödt méhek támadása. 
Lenyűgözve bámulta néhány pillanatig az irdatlan erejű fenevadakat, aztán amikor felfogta, hogy azok az elkeseredetten küzdő embertársaikat lapítják maguk körül péppé rettentő kőbunkóikkal, futásba lendült, hogy mielőbb biztos lőtávolba kerülhessen hozzájuk.
Néhány lépés után azonban csak vissza kellett fognia magát, ugyanis oldalába eleven parázsként mart a fájdalom. Nyöszörögve bicegett tehát még közelebb, és amikor az egyik szörny, széles mozdulattal lekaszálva a maga előtti ellenfeleket, kitörni készült, eleresztette a két nyílvesszőt.
Olmud az eddig látottak után arra készült, hogy azok úgy fröccsennek majd szét a szürke szörny páncélos bőrén, mint eleven sziklán, de kellemesen csalódnia kellett. 
A troll fájdalmas üvöltéssel kapott az arcához, és húzta ki belőle az elvörösödött végű nyilat. A másikkal nem volt gondja, minthogy az megpattanva a vállán, messzire repült. Ez sem okozott túl mély sebet.
A zavarát kihasználva azonban újabb emberek vetődhettek a szörnyre. Az egyik vörös hajú, nagy pocakú férfi hatalmas erejű csapással metszette át a troll inait, míg egy kopasz fejű társa, nem törődve a hanyatt dűlő szörny súlyával, szabályosan felnyársalta.
Olmudot újra elborította az a félig öntudatlan állapot, amiből alig néhány pillanatra szakadt ki az imént. Sajgó oldalát kímélő bicegéssel indult meg a többi íjász felé, akik ekkorra már az utolsó vesszőiket lőtték el a tegezükből, de még csak megzavarni sem tudták a halottaikat gyalázó szörnyet. 
– Az emberekkel küzdő trollokat zavarjátok! – kiáltott oda nekik már messziről, s jó példával elöl járva, máris az egyik fülébe lőtt. A megszédült monstrum kőbunkója azonnal kirepült a kezéből, ahogy a fájdalmas sebhez kapott. Bár őt nem tudták azonnal levágni a rárontó emberek, jelentősen megfordult a küzdelem menete.
A jó példa ellenére az íjászok mégsem követték Olmudot, hanem kissé zavartan néztek hol rá, hol pedig Hessgeronra, aki szintén közöttük állt.
Ő megrázta a fejét:
– Mi nem kockáztathatjuk, hogy esetleg embert találunk el. Ne feledd, mi csupán tanultuk az íjászkodást, nem született képességünk!
Olmud ismét beletörődő nyugalommal vette tudomásul az elutasítást. Nem törődve vele, miként szerencsétlenkednek tovább a tűznél álló trollal, elfordult tőlük, és nyugodt egymásutánban az emberek közt tomboló trollokra eregette saját tegezének tartalmát. Mire az utolsó vesszőt is elrepítette, erősen megváltozott a csata képe. 
Már csak két troll állta a sarat a még harcképes férfiak ellen, ám egyre nehézkesebb mozdulataik mutatták, hogy mostanra ők is az erejük végén járnak. Az embereket megrészegítette a közeli győzelem; újult erővel szúrták, vágták őket, ahol érték.
– Nehéz felébreszteni azt, ki a fehér szarvasanya gyógyerejű tejéből iszik – hallotta meg Olmud Hessgeron elgondolkozó hangját maga mellett. – Ahogy elnézlek azonban, rád egyáltalán nem hatott. Járásod arról árulkodik, hogy még mindig fáj az oldalad.
Olmud kábán nézett fel rá:
– Furcsán érzem magam. Mintha még most is álmodnék. – Közben észrevette, hogy a tűznél álló troll mostanra a tűzbe borulva fekszik. – Csak sikerült leterítenetek?
– Egy vesszőnket a jó sors vezérelte, a szerencsétlen pedig fájdalmában a tűzbe borult. Azonnal vége lett.
Hessgeron szavait megcáfolandó, a máglya felől ekkor szörnyű ordítás kélt, és a parázsló-füstölgő bőrű szörny, szikrát és parazsat csapva maga köré, kirontott az égő pokolból.
Egyenesen feléjük.
A kiürült tegezes elfek megdermedtek a döbbenettől. Hessgeron ocsúdott elsőként:
– A halottainkért! – ordította, miközben a hátára szíjazott hüvelyéből kardját előrántva, rohamra indult a vakon gázoló behemót ellen. 
Egyedül Olmud nem követte. Nem csak kardjának hiánya és sajgó oldala tartotta vissza, de egész egyszerűen őt kicsit sem kapta el a harci hevület. Fejét csóválva, kábán nézte, ahogy az elfek nagyját pelyvaként szórja szét maga körül a parázsló bőrű, fájdalomtól megvadult ellenfelük, majd elismerően bólintott, amikor Hessgeron az egyik átégett seben keresztül tövig mártotta testébe a pengéjét. A troll egyetlen nyögéssel terült el ismét. Végleg. 
Ekkor csapott fel az emberek győzelmes kiáltása is.
Mire Hessgeronnak sikerült kirángatnia a troll testébe szorult kardját, Olmud is odaért.
– Szerinted a quetterek küldték őket? – kérdezte a lihegő törzsfőtől. Az először csak bólintott néhányszor.
– Senki más nem mondhatta el nekik, hogy tegnap mennyire meggyengültünk. Sőt már előre el is indíthatták őket, hiszen a Trollhegység ide jó pár nap gyaloglásnyira esik, még nekik is! Ők lettek volna a takarítók. Szavamra, be is válik a számításuk, ha Huiskawa nem hozza tegnap ezeket a derék embereket! Még hogy nem tudnak harcolni! – intett feléjük. – Láttad, hogy nekikestek? Pedig én nem biztattam őket, hiszen egy szavukat sem értem! Itt kíváncsiskodtak, amíg mi elkezdtük az emlékezés szertartását, aztán amikor jöttek az őrök futva, és mondták, hogy mik közelednek, eszükbe sem jutott az asszonyaikkal futni! Mindjárt küldök is hozzájuk néhány elfet, hogy ellássák a sebesültjeiket. Ha Huiskawa visszatér, azonmód tolmácsoltatom vele a köszönetemet.
– Miért, hová ment? – akarta tudni Olmud.
– A szarvastestvéreinkhez. Sokan vele tartottak, mondván jobb az élőkkel foglalkozni, mint a holtakkal.
Olmud furcsálkodva vonta fel a szemöldökét. Neki még úgy is bűntudata volt, amiért nem vett részt Hulesék és a többi testvérük búcsúztatásán, hogy tulajdonképpen öntudatlanságba zuhanva feküdt a kimerültségtől.
– Igen. Magam is így láttam jobbnak – erősítette meg Hessgeron, látva a másik csodálkozását. – Ez az egyetlen módja, hogy minél hamarabb elmehessünk innen. Nem akarom megtudni, még milyen meglepetéseket eszeltek ki pusztulásunkra a quetterek.
Olmud, ha nem is őszinte szívvel, de rábólintott a magyarázatra.
– Most visszahívod a szarvastestvéreket, és befejezitek a szertartást?
– Azt már nem. A szertartásnak a trollok vetettek véget. Akiket leszedtek, visszadobáljuk a máglyára, s csakis nekik még énekelünk egyet. A trollok itt maradnak, ahol vannak, hadd legyen intő jel a quetterek számára. Tőled azt kérem, térj vissza pihenni, mert ma újabb nehéz napnak nézünk elébe.
Olmudnak hirtelen eszébe jutott valami, amitől elfelhősödtek a gondolatai.
– És Mejime? Az elrabolt testvéreink? Ők mikor lesznek kiszabadítva?
Hessgeron kínlódva vakarta meg a homlokát.
– Azt hiszem… az biztos, hogy nem veszítjük őket szem elől, de hogy mikor tudjuk kiszabadítani őket… az attól függ, mennyire kockázatos.
– Két estével ezelőtt a törzsfő fia felállva ígérte, hogy maga bünteti meg azokat az embereket – idézte fel Olmud, cseppnyi gúnnyal a hangjában.
Hessgeron hasonló mód válaszolt:
– Messze van már az a tavaszünnep, akár a gyerekkorom. De akkor se feledd; egy szarvastestvér állja a szavát, még ha egy farkastestvérnek is adta azt! Most menj, pihenj, mert a fogolyszabadításhoz is erő kell!
Olmud ábrázatáról elúsztak a felhők. A köszönet jelét intve maga elé megfordult, és bicegő lépésekkel a fák felé indult. Érezte, jó lesz betartania az ifjú törzsfő utasítását, különben ismét úgy jár, mint néhány órával korábban.