32.

Joe irtó hülyén érezte magát. Valamikor régen, még a balesete előtt, állandóan magával hordta a mobilját. Az összes barát, haver, internetes ismerős néhány gombnyomással bármikor elérhetővé vált számára.
Most meg?
Hosszú másodpercekig fixírozta a telefon digitális billentyűzetét, mire nagy bátortalanul beütötte a felidézett számot. Pedig hányszor hívta otthon a szüleit! A körzetszám, a 262 ment könnyen, de utána…
Beírta a számot, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy otthon fogják felvenni.
De aztán nem vette fel senki. Hosszú másodpercekig kicsengett, majd egy digitális hang jelezte, hogy a hívás sikertelen volt. A következő próbálkozás előtt odalépett a telefonok melletti információs pulthoz és kikereste az anyja munkahelyi mobilszámát. A szám nem volt kapcsolható.
Növekvő nyugtalansággal erőltette az agyát, majd hirtelen beugrott neki apja mobilszáma is. Egy időben otthonról hívogatta, és egy hagyományos telefonkészüléken minden alkalommal be kellett pötyögnie, így most sikerült elővarázsolnia a régi mozdulatsort – egy, huszonkilenc, ötszázkilencvenkettő – és várta, hogy apja felvegye. Most sem járt sikerrel. Immár nem segítséget akart hívni magának, hanem megtudni, mi a fene történt a szüleivel. Amekkora slamasztikába keveredett, lehet, hogy már rég bajba sodorta őket is! Mérgesen csapta vissza a telefont, amikor a mobil üzenetrögzítőre váltott, ezzel elnyelve az egyik negyeddollárost.
Viszont immár beindult az agya, és egy másik szám is eszébe jutott, amit elég gyakran hívogatott otthonról: Siobhan pár éve még inkább volt az állandó sittere, mint a barátnője. Szülei minden alkalommal őt kérték meg, hogy nézzen rá, amikor valami okból kimaradtak estére. De máskor is számíthatott a “szomszéd nagylányra”. Ha kellett valami a boltból, ha kifogott rajta a házi feladat, őt lehetett riasztani leghamarabb.
Tárcsázta a számot, és szinte abban a pillanatban fel is vették:
– Ki az? – szólt bele egy sírós hang.
– A fiú a szomszédból – próbált meg lazának tűnni Joe, de a gyomrát egy jeges kéz markolta össze. Siobhan nagyon ki volt borulva, és ez semmi jót sem sejtetett. – Mi történt?
– Jaj, Joe, akárhol vagy, menekülj! A házatokat… feldúlták, és anyudék sehol sincsenek… elrabolhatták őket...
– Mi?! Anyuékat?!
– Igen. Téged köröznek. Rád kenték az egészet… kint vagy a neten is mindenhol, és most már jó fotókkal. Még szerencse, hogy tombol ez a vihar, így a kutya se keres… Hol vagy most?
– Őő, szerinted elmondjam a telefonba?
– Jaj, nem, dehogy! Inkább… találkozzunk ott, ahol a suli szerelmespárjai szoktak!
– Oké, de várj! A nővérkének üzenem, hogy az, amit találtál a bokor alatt, az a megoldás. El kell juttatni a miniszterelnökhöz, még ma! Holnap megszavaznak valami törvényt, akkor már késő lesz!
– Jó. Most nincs itt, mert nyomoz valami után, de hagyok neki levelet. Ó, remélem, van itt valami toll…
A telefon három pityegéssel jelezte, hogy lejárt a bedobált pénz.
– Sio, legyél nagyon óvatos! Ezek ki akarnak csinálni minket!
– Tudom. Rohadékok. Joe, vigyázz magadra!
– Szeret...
A vonal megszakadt.
–...lek.
Az utcai zenész időközben abbahagyta a gitározást, hiszen a kutya sem figyelt rá. Rosszallóan nézett Joe-ra, bizonyára sokallotta az aprót, amit kivett, és erre azt kell hallania, hogy randit beszélt le a csajával. Az tisztán látszott, hogy nem fog kapni újabb marékkal.
Joe indult volna, hogy mielőbb az utcára jusson, hiszen itt a föld alatt bezárt vadnak érezte magát, de ekkor a háta mögött megcsörrent a telefon. Joe ledermedt. Hirtelen nem tudta, hogy megforduljon, vagy futásnak eredjen. Aztán a következő csörrenésre megfordult. A digitális kijelzőn ott virított az 129592 számsor. Az apja hívta!
– Halló? – kapta fel a kagylót a következő csörrenésnél.
– Te vagy az, bikfic? Jól eltűntél pár napja!
– Igen, apa, bocs – nyögte Joe, minden lélekerejét beleadva, hogy eljátssza a naiv kisgyereket. Bár az apja hangját hallotta, nem volt kétsége afelől, hogy valami digitális trükkel van dolga. – Le kellett lépnem egy időre.
– Értem. Majd itthon anyáddal együtt megbeszéljük, jó? Megyek érted. Hol vagy most?
– Itt, a Flemingtonon – hazudta megremegő hanggal. – Anya hogy van?
– Jól. Elment vásárolni, de hamarosan itthon lesz. Ő is nagyon fog örülni, hogy végre előkerültél. Várjál, mindjárt elugrok érted!
– Rendben. Várlak.
Remegő kézzel tette vissza a kagylót, és amikor a zenészre nézett, az egyenesen a plafonra mutatott. Fölöttük egy kamera függött, ami most egyenesen Joe-ra meredt.
Francba! Semmi időt sem nyert a hazugsággal, pontosan tudják, hogy hol van!
Immár meg sem próbálkozott a mozgólépcsővel. Lélekszakadva rohant vissza a szerelőfolyosó irányába. Az emberek értetlenül néztek utána, de szerencsére nem akadályozták. Még a sarokig sem ért, amikor utolérte egy harsány kiáltás, ami megállásra szólította fel. Amikor bevetette magát a behajtott ajtón, eldördült az első lövés. Berúgta maga mögött az ajtót, majd rohant tovább. Nem tudhatta, mekkora akadályt jelent nekik az, hogy kívülről nincs kilincs azon a vékony ajtón. Arra pedig esélye sem maradt, hogy most sámánutazásba kezdjen. Nem jutott haza, nincs meg a beavatása. Könnyen lehet, hogy egy életre elszúrta...
Hirtelen mozgást érzékelt maga előtt is. A vér meghűlt az ereiben. Utána még nagyobb megrökönyödésére rájött, hogy mit lát a gyenge fényben maga előtt ugrálni.
Jó húsz lépésre a cilinderes kis kobold integetett neki veszettül, amelyik pár napja, amikor Siobhannal szöktek ki várost nézni, még igen ellenségesen indult meg felé. Most lelkesen jelezte, hogy kövesse.
– A Red Hillre kell mennem! – kiáltott oda neki, majd futva utána indult. Úgy döntött inkább megbízik ebben a kis szörnyetegben, mint a fegyveres üldözőiben. Mögötte újabb lövések csattantak, majd hallotta, ahogy valakik kirúgják az ajtót, rövid utasításokat váltanak, majd felé kiáltanak. Ő ekkor érte el a helyet, ahol a kobold állt az imént. Most egy folyosó nyílt ott balra, amibe gondolkodás nélkül bevetette magát.
Ez a járat inkább tűnt ősi, terméskövekből kirakott falú csatornának, mint bármiféle folyosónak a hipermodern metróban. Ettől függetlenül kissé meghajolva még egészen gyorsan lehetett benne közlekedni, és úgy tűnt, ezen az úton a zsarukkal szemben is sikerült egérutat nyernie. Joe futott, amíg bírta szuflával, de aztán hamarosan csak meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Amíg erőt gyűjtött a folytatáshoz, azért felfedezett pár furcsaságot maga körül:
A falakból itt is, ott is gyökerek lógtak ki, pedig jó tucatnyi méterre kellett lenniük a föld alatt. A gyenge félhomályt a kövek illesztésein becsillanó napnak köszönhette, pedig erre még kisebb volt az esély. Lábai alatt kis csermely csordogált, a falakon dúsan tenyészett valami lilás fényű gomba, és rajokban lepték a mindenféle világító bogarak. Mielőtt azonban tüzetesebben megfigyelhette volna bármelyik furcsaságot is, a kis cilinderes visszatért, és igen igen rosszalló képpel sürgette a továbbindulást, Joe pedig inkább nem ellenkezett.
Sokáig mentek így, néha egészen hihető járatokban, csövek mentén, természetesnek tűnő barlangokban, majd házak pincéin keresztül, máskor teljesen meseszerű helyeken: régi, fa dúcolású szénbányák járataiban, rozsdás csilléket kerülgetve, kék fényű gleccseralagutakban, kristályfényű cseppkövek alatt... míg végül egy csatornafeljárónál véget ért az út. Időközben a kis csermely egészen bő patakká duzzadt, ami a mezítláb caplató Joenak egyáltalán nem esett jól. A köveken, törmeléken tapodva örült, hogy még megúszta komolyabb sebesülés nélkül. A feljáró kerek betonfalán szó szerint egy zuhatag ömlött alá. Akármilyen vihar is tombolt fent, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennyi csapadékot hozzon magával.
A cilinderes vezető eddigre felszívódott, így Joe végre rendesen kifújhatta magát. Felsandítva látta, hogy legalább tíz méteres magasságba kell majd felkapaszkodnia. Megrángatta, majd miután eléggé biztonságosnak ítélte meg a betonfalból kiálló vasfokokat, elkezdett rajtuk felmászni. Odafent az egész hátát neki kellett vetnie a csatornafedélnek, hogy ki tudja tolni. Olyan vízáradatot kapott cserébe a nyakába, ami majdnem lemosta a vaslétra tetejéről a mélybe. Már a mocskos overalja is kezdte visszanyerni az eredeti színét. Odakint fütyülve visított a szél, egymást érték a mennydörgések, és záporozott az eső. Mindezek ellenére ki kellett másznia innen. Siobhan ebben az időben várja fent a Red Hillen, a Szerelmesek Sziklájánál.