6.

– Szia, bikfic, hallom, kaptál új pislogókat! Gyere, hadd nézzelek!
– Szia! Baj van? Akkor hívsz bikficnek, ha extra gáz a helyzet.
– Á, semmiség, csak az egyetlen gyerkőcöm majdnem ottmaradt egy karambolban, és épp egy szemátültetés sikerén múlik, hogy lát-e még valaha. Kicsit izgulok, semmi több!
– Oké, de azért ne szorítsd úgy a kezem, mert majd kiugrik a szemem!
– Látom, a humorod azért még a régi! 
– Aha. De amint azt sejtheted, én nem sok mindent tudok mesélni neked. Átkozottul viszket a szemem, már ha az enyémnek nevezhetem, és iszonyúan szédülök, annak ellenére, hogy a hátamon fekszem. Tök jó lenne, ha abba tudnám hagyni. Te hogy bírtad a repülést?
– Hasonlóan. Legközelebb hajóval megyek. Egész visszaúton dobáltak minket a légörvények. Szerintem rajtam kívül még vagy húszan telehányták a zacskót.
– Bőő. És Amerika? Szép hely?
– Nem mondanám. Azon kívül, hogy az összes kocsi a rossz oldalon megy, tök olyan, mintha itt lennék ősszel. Talán, ha eljutok északabbra, még havazást is kapok, de így is elég esőt láttam.
– Sajnálom, hogy nem jutottál el Chicagóig, apa.
Joe tényleg nagyon nem örült, hogy apja első amerikai körútja félbeszakadt miatta. Eddigi regényeivel még csak Ausztráliában turnézgatott, soha nem hívták meg a nagy vízen túlra, igaz, már az összes regényét kiadták ott.
– Ne sajnáld, Joe. Semmit se sajnálj, hanem köszönd meg a sorsnak, hogy élni hagyott. Tudod, hogy te leszel az első beteg, akin elvégeztek egy teljes szemtranszplantációt? Ha sikeres lesz, bevonulsz a történelembe – emelkedett patetikus hangvételűvé apja hangja. Aztán jóval szerényebben folytatta: – Igaz, csak az orvosi történelembe, de az is kemény, ilyen fiatalon és diploma nélkül.
– Jaj, ne röhögtess – döcögte nevetve Joe –, ez még olyan, mintha gumikalapáccsal ütögetnék a szemgödrömet!
– Ó jaj, bocsi, kisöreg, nem tudtam, hogy ez nálad felér egy haslövéssel. Tudod, az se fáj, csak, ha nevettetnek!
– Hoppá! Erről jut eszembe, ha majd ki kell mennem, azt hogy oldom meg?
– Mert most kell? – ijedt meg Lucas.
– Nem, de fog kelleni.
– Ahogy elnézem a felszerelésed, megoldják, ne félj, nem kell kihúzgálni belőled a tűket.
– Tűket? Mert, több is van?
– Hát, egy a kezedbe fut be, aztán egy cső jön ki a takaród alól is… de az lehet, hogy a kisebbik dolgodhoz van…
– Á, nem hiszem. Azt talán érezném. 
– Te tudod. Gondolom, a kórházi kosztot nem kóstoltad még. Hozzak valamit? Egy gitáros hamburgert?
– Te tényleg ki akarsz csinálni, apa – állapította meg a kötése alatt vigyorogva Joe. – Amerikai kajával tömnél? Vagy ennyire rászoktál ott, hogy már nem is tartod mérgezőnek?
– Hát, bevallom, csak ráfanyalodtam az ottani gyorskajára, de nem jött be. Olyan, mintha kenguruval helyettesítenék a marhát.
– És tényleg úgy beszélnek, mintha rágógumi lenne a szájukban?
– Általában van is, és ki se bírják köpni, pedig próbálkoznak veszettül. Törölköző nélkül ne is állj le beszélgetni két lépésnél közelebb álló amerikaival!
– Oké, ha majd az én könyvem bemutatója lesz, akkor odafigyelek rá. Hogy fogadták a könyvedet?
– A beszélgetéseken nem voltak sokan. Néha alig tucatnyian. 
– Annyian itt is el szoktak jönni.
– Ja, de ez Amerika. Párszor eléggé kongott a terem. De a kiadó szerint túl meredek ötlet volt, hogy egy új-zélandi félvér kiscsaj történetét írtam meg. Ráadásul egy olyan európai országban, amit alig ismernek az olvasóik közül.
– Talán inkább egy ausztrál félvér kissrác történetét kellett volna megírnod?
– Lehet, jobb lett volna. Vagy egy indián félvérét, aki valahol Arizonában jár iskolába.
Joe egy sóhajjal tette túl magát azon, hogy apja nem vette a célzást.
– És most mi lesz a következő?
– Hát, felgyógyulsz, aztán elmegyünk a hegyekbe nyaralni. Újév után pedig beleállok a következő regénybe, hogy mire vége a hőségnek, mehessünk Katrinékhez, Írországba.
– Ott töltjük a téli szünetet? De hiszen ott olyankor sincs túl jó idő. 
Joe nem is titkolta, hogy nincs elájulva az ötlettől. Anyja Írország-mániája rá a legkevésbé sem hatott, szerelmes apja viszont akár az  Antarktiszre is követte volna. Így Joe csupán beletörődhetett, hogy ismét a csupadomb szigetre repülnek telelni. Pedig lettek volna ötletei: síelni Queenslandben, meglátogatni a délnyugati őserdőket, szörfözni Sydneyben… ehelyett megint a mindig szeles zöld sziget.
– Hát, ha nem is strandolni, de kirándulni biztosan lehet majd. Megígértük Katrinéknek, hogy megyünk.
– Remélem, az a pulykatojás lánya kinőtte már a csipkelődéseit. 
– Látom, nem felejtetted el Evát – jegyezte meg évődő hangon Lucas. – Talán még ő is emlékszik rád.
– Remélem, nem. Ha ott folytatja, ahol öt éve abbahagyta, elkötöm az első hajót és hazaevezek.
– Az kemény lesz. Hmm. Ez a hajó nem rossz ötlet. Lehet, bérelnünk kéne egy lakóhajót, és akkor a Shannon-folyón lenne a szállásunk. Hogy tetszik?
– Máris jobban tetszik, mint az a hideg padlásszoba.
– Akkor majd utánakeresek, milyen papír kell hozzá. Vízijártassági, meg ilyenek. Ha jól tudom, ott az külön van a jogosítványtól.
– De legalább normális oldalon van a közlekedés.
– Igen. Emlékszel arra a francia turistára, hahaha?
– Jaj, már megint röhögtetsz, apu! Szerintem még mindig próbál beparkolni, hahaha!
– Na, jól van, még mielőtt kikacagod a frissen stoppolt szemeidet, átengedlek a szomszéd lánynak. Már percek óta itt ácsorog az ajtó előtt. A vörös loboncáról rögtön felismertem. 
– Siobhan? Hát ő meg…?
– Nem tudom, mi szél hozhatta Sidneybe – vált ismét évődővé az apja hangja – , de szerintem túl öreg hozzád, hehe.
– Na menj, keresd meg anyut!