20.

Trritokk fáradt nyögéssel huppant le a kapubástya mögötti térre. Az emberizingek építette városban ez volt a falakon belüli egyetlen olyan hely, ahol kényelmesen landolhatott. Másutt, beljebb, a meredek tengerpartra települt város szűk utcáin szinte egymást érték a házak, a veszteglő hajókkal zsúfolt kikötő pedig tele volt magasra tornyozott bálakupacokkal, sózott hallal tömött hordókkal, hálószárító rudakkal. 
Már a kis öböl fölé érve megcsodálhatta, milyen takarékosan, minden helyet hasznosító módon épült ez az emberváros. Az öböl legbelső partszakaszát foglalta el, ott, ahol a kontinens mélyéből a tengerpartig húzódó magas hegység utolsó nyúlványa még egy magasabb partszakaszt alkotott. Ennek anyagából termelték ki egykoron a városfalat is, ezáltal jókora várárkot alakítva köré. Annak idején talán a tenger vize hullámzott benne, de az elmúlt évszázadok alatt, amikor az emberizingeknek sem okuk, sem lehetőségük nem volt egymással háborúskodni, a város kitermelte szemét, és az omladozó falak törmeléke töltötte fel. Trritokknak csak sejtése lehetett róla, milyen széles és mély lehetett egykoron.
A falak, rossz állapotuk dacára, még mindig álltak, néhol akár nyolc-tíz méterrel is a házak elé magasodva. Egykori építőik valószínűleg az örökkévalóságnak szánták azokat.
Trritokk a magasból azt is látta, hogy a város belsejében is lehetett egy kisebb vár, a meredek lefutású part egy kiemelkedésén, de ennek egykori hasznát már képtelen volt elképzelni. Ez egyébként jóval romosabb volt a város falánál; köveit régen elhordhatták a lakóházak felújításaihoz. Hogy egykor mégis központi szerepe lehetett, jól mutatta az, hogy egy újonnan emelt épület állt a romok tetején, s hogy a város meredek utcái innen futottak szerte.
Csupán a keleti oldalon húzódó kikötőből indult egy szélesebb út, ami egyenesen az északi kapunál elterülő, kikövezett piactéren át vezetett ki a falakon túlra, s kapcsolódott a part menti országútba.
Most a kapu mögötti tér is zsúfoltnak tűnt, hiszen nem csak a saját quetterei, de az e helyt állomásozó Szőröskarúak különítménye is itt tömörült. 
Az előlépő vezíren Trritokk azonnal látta, hogy nem harcos fajta. Inkább valami varázstudó. Dobot hordott a nyakában, mellső és hátsó mancsai tövét pedig apró csengettyűk díszítették. Idegesítő hangon csörrentek minden mozdulatánál.
– Korr’hoakknak, a Hosszúfülűek királyának parancsára érkeztem – állt meg a hagyományos távolságban előtte.
– Trakk’hoakk, a Szőröskarúak sámánfőnöke üdvözli a Hosszúfülűek harcosát. Elhozta, amire kértem?
Trritokk fáradt mozdulattal dobta kettejük közé az elf hullát. Az elfnyáj egykori vezíre néhány nyeklő-nyakló gurulás után a hátán állapodott meg. A repülés szelétől beszikkadt szemei üresen bámulták az eget.
– Pompás! Végre megtudjuk, hogyan tovább! – örvendezett az öreg sámánfőnök. Azonnal felrúgta magát a levegőbe, majd korát meghazudtoló, nyaktörő mutatványokba kezdett a tér felett. Közben ütni kezdte a nyakában hordott dobot, s valami idegenül hangzó nyelven dalt nyekergett hozzá.
Trritokk először azt hitte, meghibbant. Aztán eszébe jutott, hogy hallott ő már ilyesmiről: a varázstudók így hajtják uralmuk alá a varázserőt!
Ezek után már jóval nagyobb megilletődöttséggel nézte a Szőröskarúak vezírének ténykedését.
Érezte, amint megfogant a varázs. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint aki hirtelen valami álomba csöppent. A dob távoli duhogássá mélyült, az ének idegen világok suttogásává, egyedül a csengettyűk csilingelése élesedett ki. Lassan mindent betöltött, s már egy állandó hangként rezgett Trritokk fejében. S megmaradt benne akkor is, amikor a sámánfőnök a földre szállt a hulla előtt, s kérdezett tőle valamit. 
A kérdést nem hallhatta a fülében zúgó hangtól, de így is rettenetesen elcsodálkozott, amikor azt látta, hogy a már oszlásnak induló tetem megvonaglik, majd a feketére szikkadt ajkak megmozdulnak, s láthatóan beszélni kezd. Egy újabb kérdésre is feleletet adott, azután viszont egy csapásra megszűnt a varázs.
Trritokk úgy érezte magát, mint akinek látomása volt, s még a sámánfőnök méltatására is csak késve figyelt fel:
– …dicsőségetekkel minél hamarabb meg szeretnétek örvendeztetni az otthon maradottakat, ezért nem is tartóztatnánk benneteket. Igaz, szűkösen vagyunk az élelemmel, azért válasszatok csak kedvetekre az emberizingek közül. Tudom, nem túl kiadós falat ekkora harcosoknak, mint ti, de többel most nem szolgálhatunk.
– Trritokk vagyok, és köszönjük – mutatkozott be a sámánfőnöknek. Úgy érezte, az öreg megérdemli, hogy tudja a nevét. Örült, hogy végre valaki harcosként szólt hozzá. – Eszünk, aztán megyünk.
Hallva quetterei méltatlankodó felzúgását, még emelt hangon hozzátette:
– Elég nagy harcosok vagyunk hozzá, hogy nekünk tetsző szállást kerítsünk magunknak estig! Aki nem így gondolja, nem is méltó királyunk, Korr’hoakk kegyére!
Azonnal megszűntek mögötte a zúgolódó hangok.
A Szőröskarúak sámánvezíre elnézte néhány pillanatig öregségtől táskás szemeivel, majd megjegyezte:
– Szűken mért szavaid bölcs vezírt mutatnak nekem. A hosszúfülűek nagy harcosok, nem a szavak mesterei, ám te kevés szóval is bírsz sokat mondani.
Intésére egy fiatalabb quetter lépett előre a kíséretéből. Karjáról hosszan lógott alá előkelő származását jelző egyenes szálú, sárgás szőre.
– Engedd, hogy fiam, Rutthsa-ghu vezessen benneteket az emberizingekhez!
Trritokk egy elégedett bólintással hagyta helyben az öreg kérését, s quettereivel együtt a szárnyra kapó Rutthsa-ghu után, a kikötő felé eredtek.