Béke

Doktor Artemisz 3 a pulpitus mellett állt. Halványan elmosolyodott, amikor látta, hogy a 150 fős előadóterem zsúfolásig megtelik. Bűnös dolog a büszkeség, de mit tehetek? Olyan jó érzés. Határozott nézéssel elcsendesítette a társaságot, majd megkezdte előadását a PTSD-ről.

Parszivál 4 tizedes a végén érkezett, a kérdésekre szánt öt percben. Csöndesen megvárta az elkezdett válasz végét, majd egy zavart torokköszörülés kíséretében feltartotta a kezét.

Artemisz felismerte. Lángoló izgatottság öntötte el az arcán, a füleiben, és a szívében. Tudta, ilyenkor egyenes szőke hajtincsei közül kibukkanó fülkagylói vörösen villannak fel, mint egy neonreklám. Senki nem nevette ki.

– Tessék, ott hátul – intett remegő kézzel Parszivál felé. Hangja fátyolossá vált.

– Őrültségre készülök. Csak maga tudja megakadályozni, doki.

Artemisz áttrappolt a termen, hogy halkabb szóval beszélhessen Parszivállal.

– Mit keresel itt? – Körbeforgatta a szemét, bár úgyis tudta, hogy mindenki nézi. Még halkabban folytatta. – Ugye elviszel magaddal?

⸺

A személyszállító rakéta jól szuperált. Könnyedén átsiklott a lyukon, megbízhatóan vitt minket a bolygó egyetlen természetes energiapontjához, ami alatt a lentiek élhettek. Jó sötét volt odabent, amint azt előre tudtuk. Nem is gondolnád, ez mennyire megnehezíti a keresgélést! A pásztázófényhez még volt egy utolsó tartalékakkumulátorunk. Valahol itt kell lennie a falunak.

Amikor megláttuk azokat a kőhányásokat, a lelkesedéstől heherészve rohantunk oda. Közelebbről nézve pincelakások lehettek. Ajtajuk volt. Egymás mellé építették őket. De mindegyik olyan csöndesen állt, így mégis inkább hasonlítottak sírboltra. Keserűen kellett nyugtáznunk: sehol senki.

Tovább kerestünk. Kell lennie egy másik falunak. A lentiek léteznek, és itt voltak, csak valamikor odébbálltak. Meg kell találnunk, hogy hová.

Az utolsó akkumulátor egy sziklás pusztaság kellős közepén merült le. Nem tudtunk tovább menni, nem tudtunk tovább keresni. A remény elveszett. Lefeküdtünk arra az idegen, fagyos sziklára, ketten, szorosan egymás mellé, kiélvezni, ami még hátravan.

⸺

– Fehér csillogás, és az osztály kiszalad az udvarra a tanóráról. Hó. Így hívták a földön. Ez az én gyerekkori bevésődésem. Rettenetesen fázom.

– Bújj közelebb!

– Nem most fázom, hanem az emlékemben.

– Nem a hideg miatt, csak úgy, jólesne.

Egyszerre fordultak egymás felé, fejük összekoccant, de nem fájt. Semmi sem fájt. Merevre fagyott nadrágjaik ropogtak, ahogy egymáshoz préselődtek. Úgy sejtették, hogy érzéstelen, zsibbadt kezeiket sikerült összekulcsolniuk.

– Mondd tovább! Rettenetesen fázol. Aztán?

– Színes csizmákban jöhettünk iskolába, az enyém orrán fehér kristályok olvadnak, a fűszálakon már pelyhes csomókba gyűltek; a kerítés, amire mindig ülünk tesiórán, fehéresen áttetsző fátyol alól látszik. A fák a parkban fehér mázat kaptak ágaikra, mintha diós stangliból lennének kirakva. A megszokott hegyek a távolban fehér ködbe vesznek... Léptek ropogását hallom.

– Szép emlék – dünnyögte álmatagon Parszivál.

– Nem azelőtt. Most hallom. Jön valaki. Jó helyre hoztál – zokogta megkönnyebbülten Artemisz – Megtaláltad a lentieket! Parszivál! Hallod?

Artemisz hosszú másodpercekig várta a választ, közben elszorult a torka. Nyeldeste a szájában felgyűlt keserű ízt. Elfúló hangon ismételte:

– Parszivál! Hallasz?