16.

– Sziasztok, megjöttem! – harsant fel Wanda kiáltása a bejárat irányából, majd a lépései végigkopogtak a folyosón. Joe és Siobhan megijesztett macskakölykökként ugrottak szét egymástól. – Ahogy látom, sikerült tartalmasan eltöltenetek az időt… Ó, te jóságos Mindenható! Mit csináltatok ti?!
– Mi csak próbáltuk valami hasznossal elütni az időt – szabadkozott Siobhan, Joe pedig bőszen bólogatott hozzá. – Találtam itt egy csomó papírt, és gondoltam, a másik oldalára, amin nincs nyomtatva, Joe megpróbálhatná lerajzolni a látomásait. Elég béna firkák lettek, úgyhogy inkább hajtogattunk. Azt Joe tapintás után is tudja utánozni, úgyhogy megtanítottam neki pár dolgot.
– Aha. Ezért lepi a szobát pár száz csónak és daru. Meg repülők mindenfelé. Ha meg jönnek az egészségügyisek a régi dokumentációkért, majd kihajtogatják. Nem tudtatok volna valami értelmesebbel foglalkozni?
– Próbáltunk amőbázni – mentegetőzött immár Joe is – , de nem tudom megjegyezni az állást. Mégis mit csinálhattunk volna? 
– Mindegy – hagyta rájuk Wanda, és két súlyosnak hangzó szatyrot rakott le. – Hoztam kaját, vacsi után pedig nekilátunk, és leszedjük a kötést. Látnom kell, hogy rendben vagy, mert ha nem, vissza kell juttatnom téged a klinikára. A látáshoz vissza tudlak szoktatni, de ha  gyulladás van, vagy szövetbomlás, hámleválás, azt azon nyomban orvosra kell bíznunk.
– Akkor talán nem kéne rögtön azzal kezdeni, hogy megnézzük?
– Még világos van. Hidd el, a könnyed folyik majd a csillagfénytől is. Szép lassan, a hajnali fénnyel fog visszatérni a látásod.
– Jó. Akkor lássuk, mit hoztál – lépett tovább a problémán Siobhan. Úgy tűnt, ha nem is panaszkodott, de már kopoghatott a szeme az éhségtől. – Nahát, van gabonapehely és tartós tej! Ezek szerint te reménykedsz benne, hogy Joe jól viseli majd a szemeit és maradunk. Magvas péksütik, és pizzaszelet. Sonkás, gombás, szalámis. Nos, melyiket szeretnéd, Joe?
– Mindet! – vágta rá Joe, aki rájött, hogy szintén farkaséhes.
– Akkor láss neki a pizzának, nekem a magvasok jobban tetszenek. Gyümölcslé, vagy tej?
– A gyümölcsléből kérek.
– Megjegyzem, még én sem ettem – szólt csöndesen Wanda.
– Hát, akkor előbb te vedd ki, amit magadnak hoztál – nyújtotta felé a szatyrot Siobhan.
Miután megvacsoráztak, összepakolták az egésznapos origamizás eredményét, majd kitették azt a pár eszközt és bútort, ami a szemfedés levételéhez kellett. Némi előkészületet igényelt ugyanis a dolog. Semelyikük sem tudhatta, hogyan alakul a művelet, kell-e majd még kötözőszer, vagy esetleg azonnal kocsiba kell tenniük a fiút, hogy mihamarabb visszakerülhessen a kórházba.
– Holnap vissza kell vinnem az autót, csak estig kaptam kölcsön – magyarázta Wanda, miért ilyen kiszámított az ideje. – Nem is baj, ha gyakran váltogatom, de most még nem tudom, kitől kérhetem el legközelebb a járgányát.
– Anyámtól is megkaphatod a Fordot, szerintem tudja nélkülözni – vetette fel Siobhan az ötletet.
– Nem, csakis családtagom jöhet számításba. Tudod, mi nagyon vigyázunk rá, hogy társadalom maradjunk a társadalomban. Van egy olyan hátterünk, amivel el tudunk tűnni a rendszer szeme elől, ha kell.
– Miért kell? – akarta tudni Joe.
– Hát, biztos hallottál már a családvédelmi programról…
– Aha, nagyapám is állami nevelésben nőtt fel.
– Nem arra gondolok, bár az is sokat tett  a mai állapothoz. Még a kilencvenes években találták ki nekünk, hogy a fehérek folyamatos felügyeletet hoznak létre a szülők felett, nehogy részeges párok neveljék a gyerekeket. Állítólag volt néhány agyonvert kölök, és amiatt indult az egész.
– Ja, arról apám azt mondja, inkább olyan volt, mint a pandák megmentése Kínában.
– Nagyon jó hasonlat. Miután majdnem kiirtottak minket, épp hogy csak nem kezdtek el direkt visszaszaporítani, mint valami tenyészállatokat. Nos, ebből lett elegünk, úgyhogy ha valakire rászállnak a családban, azt a többiek eltüntetik. Aztán, ha már tisztult a levegő, előkerül. Én most ezzel élek vissza kicsit.
– Sajnálom. De tényleg – tette hozzá Joe, mielőtt Wanda szabadkozni kezdhetett volna. – Nem is értem, miért teszed ezt. Ha minden jól alakul, téged még akkor is meghurcolhatnak ezért.
– Jó okom van rá, ne félj! Majd beszélünk róla, ha már látsz. Akkor kezdjünk neki. Ülj fel!
Joe engedelmesen felkászálódott, az ágy szélére ült és hagyta, hogy Wanda szakértő mozdulatokkal lehámozza fejéről a már kétnapos kötést. Közben egyre azon járt az agya, vajon mit akarhat tőle a nő? Kvázi elrabolta, és ha nem is fogságban tartja, ő most bizonyára nem sokat tehetne a jelenlegi helyzet ellen. El sem tudta képzelni, mi oka lehet erre. A szülei se nem gazdagok, se nem befolyásosak. Egyetlen okot látott: ha Wandának valahogyan közvetlen köze van a balesethez, vagy annak okozójához. Ez nem volt túl megnyugtató gondolat, ám ahogy lazult a kötés a szemén, a felvillanó képek elvonták a figyelmét a további aggódástól: 
Színes fények lobbantak fel a szeme előtt, nagyjából olyanok, mint amikor a nyomozó visszadobta őt az ágyra, de most nem társult hozzá szaggató fejfájás. Utána, mintha egy tűzijáték közepébe csöppent volna, színes szikragömbök robbantak körülötte mindenfelé.
Végül Siobhan törte meg az áhítatos csendet:
– Na, ne csak a szádat tátsd, mond, mit látsz? 
– Hú, ez nagyon színes, és alig-alig látok valamit az előttem táncoló fényfoltokon túl – nyögte ki Joe.
– Most szűnt meg a nyomás a szemedről, ilyenkor ez természetes – magyarázta Wanda.
– És meddig tart ez?
– Pár perc alatt el szokott múlni…
– Hoppá, már látok… ja ez csak az egyik lény. Aha! valami áramlást is látok… – Joe csalódottan sóhajtott – Ezeket is láttam bekötözött szemmel.
– Talán kivezethetnénk a házból – vetette fel Siobhan
– Előbb megvizsgálom a hegeket, nincs-e gyulladásban valamelyik.
Joe agyát elöntötte a kék fény, érezte, hogy szeme azonnal könnybe lábad.
– Neked is van kék lámpád?
– Hoztam egyet emlékbe.
– Nem fáj, Joe? Látom, potyognak a könnyeid! – aggódott Siobhan.
– Nem, ez nem fáj, csak irritál. Viszont semmi mást nem látok a kék fényen túl.
– Az jó. Most nem is szabadna mást érzékelned – helyeselt Wanda. – A pupillareflex is működik. Továbbá úgy tűnik, hogy eszméletlenül gyorsan gyógyulsz! Szinte már csak fedőhegeket látok. Ha bent, a szemgolyó körül is így áll a helyzet, akkor sebészetileg szinte gyógyult vagy. Már csak a látásodat kell visszaszerezned.
– Akkor menjünk ki a házból, hátha a csillagok fényét már bírja a szemem.
– Gyere, kapaszkodj belém… nem úgy, karolj belém, te bolond! – nevetett Siobhan, miközben levette a derekáról Joe karját, és a sajátjába fűzte. 
– Mennyi is van köztetek? – kérdezte meg Wanda mintegy mellékesen, miközben kifelé botorkáltak a házból. Joe csak zavartan szipogott, Siobhan viszont mosolygós hangon válaszolt:
– Van két év, de Joe évvesztes, így ő most fejezte be a kilencediket, én meg már ballagtam.
– Akkor ballagási ajándék a kis kabrió?
– Azt a sikeres jogsiért kaptam. A jogosítványt kezdhettem el ballagási ajándékként. De elsőre sikerült minden, nem is értem, másoknak mi ebben a nehéz.
Közben kiértek a ház elé.
– Nos, Joe, látsz valamit?
– Inkább nem mesélek róla miket látok. Egész délelőtt azokat próbáltam lerajzolni… itt fák vannak? Mintha látnám fent a lombok körvonalát.
– Igen, amerre nézel, ott eukaliptuszok vannak.
– Sajnálom – sóhajtott lemondóan Joe egy rövid hallgatás után. – Szerintem csak a képzeletem játszik velem. Hallom a fákat, és erre valami fénylő koronaformákat vetít elém az agyam.
– És mögöttünk a házat sem látod?
– Ó, egy fekete tömb! – lelkesült fel Joe, amint megfordult. –  Egy nagy tető középen, két oldaltető két oldalszárny tetején – Sorolta Joe az észlelteket. – A fáknak saját fénye van, a háznak viszont nincs. Hirtelen úgy látta, mintha a ház fölé került volna, és röptében suhanna el fölötte.
– Hoppá! – hallotta Wandát, majd érezte, ahogy a hóna alatt elkapja. Ekkor jött rá, hogy kis híján elesett. – Mitől szédültél meg?
– Hát, hirtelen olyan volt, mintha elrepülnék a tető felett…
– Csak gyümölcsevő denevérek röpködnek ott, közéjük ne nagyon akarj berepülni! – nevetett Siobhan, ám hangján érződött egy kis feszültség.
– Oké, most már megint látok valamit, és mintha lennének csillagok is…
– Inkább menjünk be. – Wanda hangja rosszkedvűen csengett. – Idő kell még, mire hozzá szoksz a fényekhez.
Joe értetlenül hallgatott, ám Siobhan belekarolva a fülébe súgta:
– Felhős az ég, Joe. Nincsenek csillagok.