36.

Vakítón villanó, kék fényesség, sistergő csattanás süketítette el, majd olyan szag áradt szét, mintha egy fénymásoló irodába lépett volna. A tagjait rángató erő hirtelen megszűnt, amitől egyensúlyát vesztve fenékre huppant. Mire Joe kipislogta szeméből a fénylő foltokat, az öreg Dobkins helyén csupán egy füstölgő kupacot látott. Még mindig káprázó szemekkel egy vörös hajú nőt is megpillantott, ahogy a pusztulás mögött, a domboldal csenevész fái közül előlépdel. Vöröslő haja elázottan lapult a fejéhez, és hosszú, a víztől testéhez tapadó hálóruhát vonszolt maga után, amin kéklő szikrák futkároztak le és fel, mintegy még az előző villám utóhatásaként. Ahogy mezítláb közeledett, Joe hirtelen nem tudta eldönteni, melyik entitás volt szörnyűbb: a füstből született Londaluk, az apja álcájából előbújó Dobkins, vagy ez a némán felé lépdelő, villámok övezte nőalak, aki annyira ismerős…
– Anya...? – kiáltott oda bizonytalanul. Az elrévedt pillantás megtalálta az övét, és végre mosoly villant az ismerős arcon:
– Joe, hát élsz! Már azt hittem, elkéstem!
Joe immár nem tudott gyanakvás nélkül örülni:
– Oké – szólt tartózkodóan, miközben döbbenten vette észre, hogy a vihar varázslatos gyorsasággal csöndesedik körülötte –, lehet, hogy te tényleg Lisa Ross vagy, az anyám, de akkor mik azok a villámok, amik rajtad cikáznak?!
– Ja, az csak az előző varázslatom utóhatásai. – A nő megtorpant, majd egy mély sóhaj után, kezeit széttárva folytatta: –  Jaj, Joe, el kellett volna mondanom már régen! Az én munkám nem ér véget ott, hogy elkóborolt cicákat, kutyákat és papagájokat juttatok vissza a gazdáikhoz. Rám tartoznak a koboldoknak, gnómoknak, tündéknek, és mindazoknak a mágikus lényeknek a kordában tartása is, amiket mi, kelták hurcoltunk be, és ugyanúgy, mint a nyulak, vagy a lovak az őshonos faunára, veszélyt jelentenek az itteni mágikus lényekre.
– Akkor te ismered azt a cilinderes koboldot?
– Sőt, én kértem meg, hogy segítsen megtalálni téged! Tőle tudtam meg, hogy ide tartasz, ezért kellett leszerelnem az őreimet… hát, remélem, ők túlélik.
– Akkor te… boszorkány vagy?
– Jaj, dehogy – kacagott fel Lisa. – Druida. Kelta őseink hagyományainak örököse. De lejönnél végre?
Mire Joe lebotorkált a romos lépcsőn, és kiszaladt az anyjához, már a nap is előkukkantott a felszakadozó felhők alól.
– Úgy örülök, hogy jól vagy! – bújt rég nem látott anyja karjai közé, és élvezte annak biztos, erős ölelését. Többet ért ez most bárminél… bár egy forró leves, vagy tea sem ártott volna már. – Apa hogy van?
– Ó. Róla semmit sem tudok. De már őt is kerestetem.
Joe ekkor egy autó hangját hallotta közeledni. Kibontakozott anyja öleléséből, mert látni akarta, vajon a tűzoltók, vagy a rendőrök értek ide hamarabb.
Meglepetésére azonban egy mentőautó közeledett.