9.

Barogh kényelmetlenül fészkelődött az ágon. Idegesen ugráló tekintetét csak néha kapta le az égről. Ilyenkor azt latolgatta, ha feltűnik egy szörny, vajon lesz-e ideje leugrani a fáról? Neki egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy itt őrködjön. Lehet, hogy hamarabb veszik észre a quettereket, de neki akkor már mindegy. Bizonyára csak a halálsikolya fogja figyelmeztetni a többieket. Utálta a balszerencséjét. Miért pont neki kellett a rövidebb fadarabot húzni?
Messzire köpött maga elé. Ezt is utálta. Amióta kénytelenek a szabad ég alatt aludni, folyamatosan taknyos! Még az hiányzik, hogy lebetegedjen! Legalább tüzet gyújthatnának! De ezektől az ocsmány férgektől még azt se lehet! Nem igazán hitt benne, hogy dél felé haladva melegebb lesz. Ezzel csak az a félhülye Rossel biztatja őket, aki néha még a saját nevére sem emlékszik, ugyan mit jön akkor a fiatalkori emlékeivel!? 
Hirtelen két fekete pont zökkentette ki az önsajnálat mélységes gödréből. Sebesen közeledtek a felhők alatt.
Félig zuhanva-esve mászott le az ágról, és már közben ordította:
– Jönnek! Bújjatok el, jönnek!
Mire kiért a tisztásra, már elkezdődött a fejvesztett rohangászás. Sikoltozó asszonyok terelgették bömbölő pulyáikat a fák közé, megrettent tekintetű férfiak kapkodták össze kevéske holmijukat, miközben ordítva utasítgatták egymást és asszonyaikat, merre menjenek, mit tegyenek. Barogh szintén eszelősen ordított:
– Gyorsabban, szerencsétlenek! Mindjárt a nyakunkon vannak!
A káosz nem csillapodott. Asszonyok rohantak vissza a tisztásra, ráébredvén, hogy férjük, apjuk még mindig egyedül szerencsétlenkedik, nem bírván egymaga elcipelni mindenüket. Zokogó gyerekek futottak utánuk, félvén egyedül maradni a fák között. Elég mesét hallottak korábban vérengző farkasokról, kegyetlen medvékről, boszorkányokról…
Barogh a fejét fogta. Éles rikoltás hangzott fel a fák felől. Összeránduló gyomorral nézett fel, s több száz rémült szempár követte tekintetét.
Büszke saspár vitorlázott át a tisztás felett. Kitárt szárnyuk suhanó árnyéka átszaladt a döbbent arcokon.
– Bazzmeg, Barogh! – hallatszott egy karcos, mély hang. – Te mosod ki a gatyám!
A szólított megkönnyebbülten sóhajtott fel. Aztán a további jókívánságok és felcsapó asszonyi kárálások elől sietve visszaindult a fájához. Végül is még csak dél van, neki meg estig kell őrködnie!
– Álljál csak meg, öcsémfi! – Barogh kelletlenül torpant meg. Semmi kedve nem volt Wurroh piszkos gatyáját mosni. A karcos hang mégis elég parancsolóan reccsent hozzá, hogy eszébe se jusson tovább menni. – Ez az összes tudásod, vagy ennél hamarabb is tudnál ugrani, ha jönnek?
– Csak ha szárnyam nő – húzta el a száját. – Így se maradt semmi bőr a hasamon, úgy szánkáztam lefelé!
– Jól van, öcsém.
A nagydarab, szeplős képű, vörös fickó, hasát kidüllesztve fordult a társai felé. 
– Hallottátok! Barogh ennél gyorsabban nem tud jelezni. Mi mégis itt szerencsétlenkedtünk még akkor is, amikor ideértek azok a madarak! Piszok mázlink volt! Ha quetterek jönnek, mostanra ugyanolyan csúful járunk, mint pár napja.
Szavai nyomán elégedetlen mormogás kélt az emberek között. Legtöbben még mindig gyereküket, motyójukat kezükben tartva álltak, csak keveseken vett erőt a megkönnyebbülés. Viszont senkinek sem tetszett ez a feddő hangsúly.
– Ha mindenünket elszórva iszkolnánk, két nap alatt kiéheztetnének minket, aszt’ önként dalolva mehetnénk vissza hozzájuk!
– Ja! Vagy mind megdögölhetnénk éhen itt az erdőben!
– Könnyen jár a szád! – sipákolt egy asszony is – Néked se gyerek, se asszony, te bármikor nekifuthatsz a sűrűnek!
Wurroh sötét pillantást küldött a nő felé.
– Te is elveszítheted őket, ha így folytatjátok! Arról beszélek, hogy jobban fel kéne készülnünk az ilyesmire! Ha tudjuk, merre fussunk, ha nem úgy állunk meg pihenni, hogy mindenkinek ott esik ki a kezéből minden, ahol megállunk, akkor legközelebb talán nem ez a fejvesztett futkosás lenne.
– Merhogy? Hordjunk mindent egy kupacba, hogy aztán még válogatni is kelljék majd?
– Nem! – A nagy vörös fáradt mozdulattal simított végig az arcán. – Ha a dolgainkat a sűrűben hagynánk, az asszonyoknak pedig előre megmondanánk, hogy vész esetén merre fussanak, akkor már ennyivel is gyorsabbak lennénk!
– Úgy beszélsz, mintha az apám lennél! – lépett elő egy hosszú, fekete hajú fiatal. Tekintélyes méretei dacára még serdülőkora legelején járhatott. Izmos felsőtestén csupán egy ujjatlan bőrmellényt viselt. – Ha még élne, nem játszanád itt nekünk a falufőt!
Wurroh szeplős feje egy pillanat alatt kivörösödött.
– Te tejfeles szájú! – üvöltötte ökölbe szorult kezekkel. – Ha fele annyi sütnivalód lenne, mint apádnak volt, nem nekem kellene elmondanom mindezt! Ne most kezdj itt kakaskodni!
– Nekem se tetszik, hogy itt a főnököt játszod! – lépett az ifjú mellé egy meglettebb férfi. Kopasz feje csillogott a fényben. Nem volt annyira termetes, mint a másik kettő, de mokány felépítése nagy erőt sejtetett. – Amíg nálam dolgoztál, örültél, hogy etetem a családodat. Nehogy most meg azt képzeld, hogy te kezdesz majd nekem pofázni!
Wurroh most mintha inkább elsápadt volna. A hangja is fakóbbá lett, amikor végre megszólalt:
– Márpedig most már neked sincs se hústőkéd, se boltod! Ugyanolyan földönfutó bujdosók vagyunk valamennyien. De tessék – találta meg újra a hangját –, válasszanak az emberek! Ők döntsék el, kit akarnak a kovács után falufőnek! – Széles mozdulattal intett a fiú felé: – A kovács fiacskáját? Aki a szoknyapecérkedésen túl esetleg a patkószegkészítéshez ért még? Vagy a hentest? Lehet, hogy neked volt a legtöbb pénzed a faluban, de mind tudjuk, hogyan szerezted! Szerinted ki becsül érte?
– Többen, mint gondolnád! Legyen! Döntsék el a többiek, ki legyen a főnök! – A kopasz a tisztáson állókhoz fordult. – Nos, ki mondja meg ezután, mit csináljunk? Ki akarja, hogy egy vörös pókhas ugráltassa? Fel a kezekkel! Ki szavaz rá?
– Ész kell ide, nem tekintély, vagy ököl! Csak fondorlat útján kerülhetjük el azoknak a férgeknek a karmait – jelentette ki egy öregségtől reszketeg hang. A vén Rossel kampós botjával tört utat magának az emberek közt, és lépett a vitázókhoz. – Ebből a szempontból talán nem is járnánk rosszul Wurrohhal. Viszont senki se hallgatna rá. Te, fiam – bökött botjával a bőrmellényes felé – majd akkor jeleskedjél, ha szőr is lesz a mellkasodon! Addigra talán az eszed is megjön!
– A keserves mindenedet, öreg! – lépett felé a megszólított, kezét máris egy íves pofonra lendítve. 
A legtöbben talán nem is fogták fel, ami a következő pillanatban történt. Az öreg két rövid mozdulatot tett a botjával. Az első után a kovács fia megroggyant, a következő pedig hangosat koppant a feje búbján. A fiú aléltan rogyott a fűre az öreg lábainál.
– Koraz, Koraz! – nyekeregte feddőn. – Mit akar az, aki még az öregek tiszteletét sem tanulta meg? Te meg, Húsos Hereg – nézett fel most a kopaszra –, jobban teszed, ha inkább nem fogod a pártját! Nagyobb megbecsülésnek örvendhetsz, ha inkább kikéred az arra érdemesek tanácsát, minthogy itt mindenféle izomfiúkkal erősíted a véleményedet!
– Majd biztos egy ilyen naplopó senkiházi véleményére leszek én kíváncsi! – bólintott megvetően Wurroh felé a kopasz.
– Majd biztos egy ilyen kopasz seggfejnek adnék tanácsokat! – jött az azonnali riposzt.
Valószínűleg a következő pillanatban már egymásnak is ugranak, ha az öreg Rossel közéjük nem áll.
– Eszetlenek! Nem elég nekünk ez a rakás repülő nyavalya? Amint békén hagynak, máris egymást tépnétek?
– Rendben – emelte fel mindkét kezét a kopasz –, tegyük a motyót biztos helyre, Barogh, te takarodjál vissza őrködni, aztán az asszonyok, gyerkőcök menjenek a tisztás déli felébe, úgyis arra megyünk tovább. Arra futhatnak nyugodtan.
Wurroh megvetően kiköpött.
– Mintha nem pont ezt mondtam volna! Osztogasd csak a parancsaidat, seggfej!
– Ha végeztünk a rendezkedéssel, a tisztás másik végében ezt is megbeszéljük! Teszek róla, hogy itt is ismerd a nevemet!
Az öreg fejét csóválva lépett ki közülük. Látta már, hogy itt többet nem tehet. Vannak pofonok, amiknek el kell csattanni, különben csak rosszabb lesz.
A másik kettő még néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással. Utána a lehető legtávolabb egymástól kezdtek segédkezni a többieknek. 
Az embereken nem látszott, hogy különösebben felizgatta volna őket az iménti jelenet. Az utóbbi napok megpróbáltatásai kiégették belőlük a lelkesedést. Fáradt sóhajok közepette cipelték a fák közé az elemózsiás zsákokat, tömlőket, szerszámokat, ruhás batyukat. A gyerkőcök megszeppent ábrázata is szinte már megszokott volt. Amióta látták az égből lecsapó quettereket, akik tucatjával tépték szét felragadott rokonaikat, ismerőseiket, barátaikat, álmuk és ébrenlétük egyetlen szüntelen rettegéssel telt. Nem mintha a felnőttek ezt másként élték volna meg, de azért jobban uralkodtak magukon. 
Kivételek azért akadtak. Az a kettő például, amelyik a cipekedés végeztével máris indult a tisztás északi vége felé. Alig néhányan voltak kíváncsiak a küzdelemre. A legtöbben csak legyintettek rájuk. Oly mindegy volt nekik, ki a vezetőjük! Csak túlélni akarták ezt a kétségbeesés szülte menekülést.
Két hónapja is van már, hogy elhagyták a folyóvölgyi falut, ahol a többi településsel kereskedve, állatokat tartva, földet művelve éldegéltek. Mindig megfizették az adót a quettereknek a békéjükért cserébe. Eleinte nem is hitték igazán a menekültek hozta híreket; hogy a folyó menti falvakat sorra kitelepítik szárnyas uraik. Arra gondoltak, talán felbőszítették valamivel az ottaniak ezeket a könnyen lobbanó lényeket, és ez a büntetésük. 
Aztán a kitelepítések egyre közeledtek, és minden magyarázat értelmét vesztette. 
Szörnyű történetek kaptak szárnyra a quetterek kegyetlen mészárlásairól, táplálkozási szokásaikról. A faluban egyre nőtt a feszültség, a félelem. Végül a kovács, aki a falufő is volt egy személyben, összehívta a családfőket. Döntésük után alig egy héttel már útnak is eredtek. Az első napok az egyre hidegebb éjszakákban a kősíkságon keresztül sokakat visszafordulásra kényszerített, de a nagyja azért ment tovább. Legtöbben a Vén Rosselben hittek, aki még gyerekfejjel került a faluba, és egész életében csak arról a tengerparti városról regélt, ami a messzi délen terül el, kikötőiben tengerjáró hajók pihennek meg, és az ottaniak csak hírből ismerik a kemény telet. Magabiztosan indult a kovács oldalán délnek, váltig hangoztatva, hogy addig már nem hal meg, amíg oda nem vezeti őket. 
Ezt eddig sikerült betartania, habár az üldözésükre induló quetterek szinte minden más öreget elkaptak, amikor néhány napja rajtuk ütöttek, nem sokkal az erdő elérése után. Nem is csoda: sokan próbálták menteni, egyetlen vezetőjük lévén. 
Ottmaradt a kovács, a felesége, Wurroh elhízott családja, és még az öregeken kívül is rengetegen. 
A falufő elvesztése óta leginkább Rosselt tekintették vezetőjüknek a túlélők, éppen ezért érdekelte őket oly kevéssé a két kakaskodó párviadala. Leginkább Koraz, meg néhány cimborája gyűltek köréjük, de nem azért, hogy a kopaszt bíztassák, hanem, hogy röhöghessenek Wurroh bekapott pofonjain.
Eközben a saspár megint feltűnt az égen. Lassan körözve vitorláztak vissza a tisztás fölé. Az öreg Rossel botjára támaszkodva, kitekert nyakkal bámulta őket. Csak akik ismerték, azok tudták róla, milyen éles elmét is takar a vénekre jellemző, üres tekintete. 
Az egyik deresedő szakállú családfő lépett mellé:
– El kéne zavarni ezeket a madarakat. Még a végén ezek hozzák ránk azokat az átkozottakat!
A vénség tekintete mit sem változott, ahogy a családfőre eresztette.
– Kötve hiszem. 
– Mit?
– Semmit. Sem azt, hogy el bírnánk zavarni őket, sem hogy ezek hoznák ide a quettereket. Nem hiszem, hogy megmaradnának a közelükben.
– Akkor mit köröznek itt a fejünk felett?
– Tudjam?! Ha keselyűk lennének, megérteném az aggodalmad. Majd ha Hereg kiosztotta Wurrohot, kérd meg, hogy zavarja el őket. Talán neked is jut néhány pofon.
– Köszönöm, öreg! – A családfő sértetten húzta el a száját, kezét önkéntelenül is végigsimítva a jósolt pofonok helyén. – A tanácsaid néha aranyat érnek!
Ekkor újabb kiáltozás kélt az asszonyok között. Bajt sejtve siettek oda. Szerencsére nem egy újabb szörnyűség várta őket. Csupán egy idegen érkezett.
A férfi első ránézésre egy középkorú csavargónak tűnt. Kopott ruhája az őszi avar színeiben virított. Egyik kezében sűrűn faragott vándorbotot fogott. Durván nyírt haja sötét gesztenyeszínben verdeste a vállát, arcán az idő véste barázdákat nem takarta se szakáll, se borosta. Hatalmas, barna szemei értő mélységgel szemlélték az előtte kalimpáló asszonyokat, ám egy szót sem szólt hozzájuk. Amint meglátta a feléje közeledőket, karját kinyújtva felmutatta a tenyerét. Ősi mozdulat volt ez, minden nyelven csak köszöntést, békés szándékot jelenthetett. 
A vén Rossel érkezése elcsitította az asszonyok, gyerekek hadát. Eddigre odaérkezett a többi férfi is. Csak a tisztás túloldalán lévők nem vettek észre semmit. Az onnan felcsapó üvöltés valószínűleg Wurroh nem várt sikerét jelezte. Most senki sem volt kíváncsi rá, sikerült-e kiütnie a kopasz Hereget, mindenki a jövevényt fürkészte. A beállt csendben halk szárnysuhogás kélt. Egy fülesbagoly ereszkedett óvatosan az idegen vállára.
Az végre megszólalt, igaz, egyetlen szavát sem értették.
– Nem értjük a szavaid, idegen! – Rossel lassan, tagoltan szólt az idegenhez. Az a szemöldökét felvonva hallgatott egy kicsit, majd erősen akadozva és szörnyű akcentussal, de végre érthetően válaszolt.
– Ritkán beszélem namregi nyelvet. Huiskawa vagyok. Sasok mondták, itt van sok ember erdőben. Miért?
– Beszéled a sasok nyelvét? – kérdezett vissza az egyik férfi hüledezve. Ahogy a jövevény ránézett, Rosselnek feltűnt annak haja mögül kibukkanó füle. Kimondottan hegyesedett a vége.
– Beszélem. A nevem emberek nyelvén Madárkirály. Délen ezért nevem Aveslorc.
– Ez tényleg azt jelenti – vágott közbe Rossel –, de te nem közülük való vagy.
– Nem. Az erdőből való vagyok.
– Nem vagy ember sem, igaz?
Az idegen, aki Madárkirályként mutatkozott be, erre a kérdésre nem válaszolt azonnal. Állát simogatva gondolkozott. Láthatóan nehezen fogalmazta meg, amit mondani akart.
– Anyám ember volt. Sokáig nevelt, aztán megöregedett, meghalt. Apám vett törzsbe utána. Törzset pusztította quetter sereg, utána maradtam én. Fél ember, fél elf. Bemutatkoztam. Ti kik vagy?
– Emberek északról. Namregek, a szabad telepesek közül. Quetterekkel a nyomunkban. Délre megyünk, Domadock városba. Ismered a helyet?
– Ismerem Domadock város. Quetterek nem barátok nekedtek?
– Nem. Ellenség. Előlük bujdosunk itt – vette át a szót a deres szakállú családfő Rosseltől.
– Itt? Tisztáson?!
– Általában a fák között, bokrok között, de most meg kellett állnunk pihenni. Kevés a vizünk, fogytán az élelmünk. A napokban sokmindenünket elhagytuk, mert ránk támadtak azok a pokolfajzatok. Ez a hely elég biztonságosnak tűnt hozzá, hogy megálljunk erőt gyűjteni, de most megint itt a baj, mert máris vitatkoznak, ki legyen a vezér…
– Állj, állj, ember! Felét érteni! Tudtok utat erre Domadock bele?
– Ő tud – mutatott az öregre.
Madárkirály ismét Rosselhez fordult.
– Milyen út akar vinni sok hangos ember titkok?
A vénség zavartan sütötte le vizenyős szemeit. Fülét vakarva, kínlódva nyekeregte:
– Én csak az irányt tudom. Gondolom, ha kiérünk a tengerpartra, ott már útba igazítanak minket a városba.
Madárkirály erre megint felvonta a szemöldökét.
– Tenger ide nagyon messze. Nekem… egy teljes holdváltás gyalog, közbe hoz enni nekem sas. Ti tud vadászni?
– Nincsenek fegyvereink.
A másik újra hallgatott egy sort.
– Fegyver nélkül vadászni? Enni gyökér, levél, bogár, ahogy elf?
– Ha muszáj, majd eszünk gyökereket meg férgeket.
– Nekedtek halál lesz erdőben, hiszem. Segíteni?
– Hogy segíthetsz-e? Már hogyne segíthetnél! Te tudsz vadászni?
Madárkirály mosolyogva rázta meg a fejét.
– Nekem sas vadász. Én vezet ti emberek elf testvér barát hozzá. Azok ad segítség. 
– És utána?
– Én tudok út emberváros. 
– Mivel tudjuk ezt meghálálni neked?
– Elmenni erdőből.


A küzdelemből megtérő Hereg igencsak megdöbbent, amikor látta, hogy gyerekei rá se hederítnek a falufőként visszatérő apjukra, hanem egy emberként a többi mihasznával, tátott szájjal egy idegent bámulnak, aki mosolyogva beszél nekik valami alig érthető módon. Igaz, különösen festett a figura, vállán egy jól megtermett fülesbagollyal, mégis ennél többet várt volna el.
– Ki vagy te, baglyos? – kiáltott oda neki. Az idegen erre mosolyogva felnézett. Mégsem ő válaszolt, hanem a vén Rossel igyekezett oda hozzá.
– Az új vezetőnk. Úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét.
– És honnan csöppent ez ide? – köpött egy véreset a kopasz, továbbra is gyanakodón méricskélve az idegent, aki eddigre már megint a gyerekekhez beszélt. Az erdőben élő elfekről mesélt valamit, de nem értette igazán, hogy mit.
– A sasok hozták.
Hereg hülyéknek kijáró pillantással nézett vissza rá.
– És az a bagoly viszi majd el, mi?
Rossel csak egy kis mosollyal nyugtázta a hitetlenkedést, majd botjával a tisztást övező egyik terebélyes fa felé mutatott.
– Szerintem téged is elbírnának.
A kopasznak elállt a lélegzete, amint a bot mutatta irányba nézett. Két hatalmas sas ereszkedett éppen a faóriásra. Karmaik kényelmesen átérték az ülőhelynek kiválasztott derékvastagságú ágakat. Hereg nagyot nyelt. Legutoljára quetterekben látott ekkorát.