40.

Joe látta Wandát, akár egy lassított felvételen, amint a lövés nyomán élesen megrándul. Még fel sem fogta mit csinál, amikor Siobhan felé mozdult. Érezte, ahogy egy lövedék forró sistergéssel elszáll a füle mellett, és látta, hogy miközben Wanda eldől, a szikár figura újabb lövésre készül, ám a társai már vetődnek felé.
Végül nem lövés dördült, hanem a pisztoly koppant éleset a parlament padlóján.
– Eresszetek! – nyögte a figura, ám a másik háromnál nem volt pardon: ártalmatlanították a miniszterelnök közelében lövöldözőt, akár a főnökük volt, akár nem.
Közben a politikusok egy része fejvesztve kirohant a teremből, és már a folyosók irányából hallotta Joe, hogy mentőért kiabálnak. A házelnök viszont Wanda mellett térdelt, és a sápadt, gyöngyözve izzadó nő felkarján lüktetve vérző sebet igyekezett elszorítani a sebtében kioldott nyakkendőjével.
– Kicsit… följebb… – suttogta elhalón Wanda, aztán elvesztette az eszméletét. Joe és Siobhan aggódva kuporodtak mellé, segítettek az öregúrnak, hogy biztonságos oldalfekvésbe tudják helyezni szegényt. Joe közben hallotta az anyját, aki egy pillanatig sem veszítette el a lélekjelenlétét, hanem most ő állt a miniszterelnök elé:
– Én megvádolom ezt az embert, aki ki akart végezni minket, hogy egy nappal ezelőtt elraboltatott minket a férjemmel, két emberével őriztetett, a férjemet pedig most is ismeretlen helyen tartja fogva!
– Igazak ezek a vádak, mister Crawford? – fordult érdeklődve a földre szorított alakhoz Howard miniszterelnök úr.
– Nem raboltunk el senkit – nyögte a kérdezett. – A nő vizsgálati fogságban volt, a férjét pedig rég elengedtük.
– Hiába hazudozik, Alistair! – kiáltott oda neki Joe. – Dobkins halott és lebomlott róla apám álcája. Ő már biztos nem fogja kihúzni magát ebből a pácból!
A fiú állta a másik szúrós, gonosz tekintetét. Sőt, még élvezte is, hogy végre szemtől szembe kerülhetett azzal, aki már több ízben megpróbálta elintézni őt. Hatalma volt fölötte. Tudta a nevét.
– Hol van az apám, Alistair Crawford?
A szigorú tekintet megtört. A kőkemény ügynök immár csak egy bukott közrendőr volt.
– Nem tudom – vinnyogta maga elé sírós hangon. – Nekem azt mondta Dobkins, hogy nem lesz semmi baj, mert hasonmásokat állít a helyükbe. Annyi dolgom volt, hogy biztosítottam a terepet, és utána azt nyilatkoztam, hogy bombagyár volt a lakásban. Én nem raboltam el senkit…
– Ezennel minden rangjától és tisztségétől megfosztom, Crawford! – jött a szigorú hangú ítélet Howard Grant-től. – Kérem, vigyék ki innen, és adják át a hatóságoknak!
Miközben a három öltönyös kirángatta a megtört negyediket, végre megérkeztek a mentősök. Azonnal lélegeztetni kezdték Wandát, majd mikor stabilnak ítélték, feltették egy hordágyra és szinte futva távoztak vele.
Már csak hárman maradtak a meggyérült képviselők között. Joe örömmel vette, amikor Siobhan átkarolta a vállát, és bátorítólag megszorította. Anyja legalább ennyire igényelhette ugyanezt, ám ahogy ott állt dühtől és csalódástól sápadtan, talán még a miniszterelnöknek sem volt mersze hozzáérni. Ehelyett inkább az asztalnál maradottak felé fordult:
– Tisztelt képviselő társaim! A törvénytervezet mai tárgyalását holnapra halasztom, és előtte tanácsülést tartunk, amin megtárgyaljuk az új információkat. Plenáris ülésen hozzuk meg a döntést, a mai munkánk az alacsony részvétel miatt amúgy sem lehetne eredményes. Kérem szíves megértésüket, és beleegyezésüket!
Az öt képviselő – a házelnökkel egyetemben – helyeslőn emelte fel a kezét. Az aznapi hivatalos munka ezennel véget ért.
A miniszterelnök ezután fordult ismét hármójuk felé:
– Mindent megteszünk, hogy ennek az ügynek a végére járjunk. Az ön kedves férjét azonnal kerestetni kezdjük a hatóságokkal – nézett Lisa szemébe. – Addig is kérem, hogy a viszontagságok után fogadják el a meghívásomat a Rydgesbe, holnap reggel pedig várom önöket a földszinti tanácsterembe, ahol meg fogjuk hallgatni az üggyel kapcsolatos ismereteiket. 
– Tenne róla, hogy megszüntessék a körözésemet, miniszterelnök úr? – jelezte Joe szerényen. – Nem szeretném, ha bilincsben vinnének el a Rydgesből...