11.

– Ébresztő, fiatalember! Az orvosaidtól tudom, hogy eleget aludtál ma már, ébresztő!
A nem túl kedves hanghoz cigarettafüstös szájszag tartozott, ami túl közelről csapott Joe orrába ahhoz, hogy szimulálni tudjon. Nyögve húzódott hátrébb.
– Ki az?
– Inkább mi. A Nemzeti Nyomozóiroda szeretne tudni tőled pár dolgot a baleseteddel kapcsolatban. Talán már hallottad, hogy kétszáztizenhét ember maradt ott abban a szörnyű tragédiában, köszönhetően annak, hogy a buszotok belerohant egy vegyszerszállító tanker-kamionba. Egész Ausztrália szeretné tudni, miért kellett ennek bekövetkeznie. És te, Joe, ebben fogsz segíteni nekünk!
– Értem. Hát, még eléggé zavaros minden… 
Joe zavartan elhallgatott, mivel az ajtaja előtt egy idegen férfihang azt mondta: “Álljon meg, asszonyom, ide most nem mehet be!”. Mire válaszként az anyja csodálkozó kérdése jött, de ezt már nem értette, mivel a látogatója közbe vágott:
– Sejtem. Nem is az a dolgod, hogy kibogozd, mi és miért történt, az a mi munkánk. Csak azt mondd el, amit láttál.
– Épp ez az. A műtét óta mindenféléket álmodok a balesetről. Legtöbbször azt, hogy a busz megcsúszik az úton, Bill korrigál, de akkor hirtelen előttünk van egy… egy nagy őő… fatörzs, vagy ilyesmi, ami elől Bill félre rántja a kormányt, és ezért csapódunk bele a szemből érkező kamionba.
– Megcsúsztatok előtte?
– Igen. Bill mintha mondta volna, hogy valami nyálka fedi az utat, kapaszkodjunk. 
– Aha. De egy ilyen nagy nyálkának, amin egy busz is megcsúszik, maradnia kellett volna valami nyomának, nemde?
– Mert, nem volt ilyesmi az úton?
– Hidd el, fiatalember, minden négyzetcentiméterét átvizsgáltuk az aszfaltnak előtte-utána egy mérföld hosszan, és semmi ilyesmit nem találtunk. Sőt, mondok még valamit: azon a mocsaras vidéken alig van pár satnya gumifa meg eukaliptusz. Egy értelmes buszvezető inkább elsodor néhány cserjét, mintsem elrántsa a kormányt, bele a biztos tragédiába. Szóval, kérhetnék egy valamivel életszagúbb elbeszélést?
– Nem tudom, mit vár tőlem. Mondom, hogy eléggé össze-vissza vannak az emlékeim a balesetről. Én főleg a röpködő izé.. állatokat figyeltem a mocsár fölött, és úgy beszélgettem Billy bával. Nem igazán láttam az ütközés előtti terepet. Mondom, úgy emlékszem, megcsúsztunk, utána meg már az ütközés jött.
– Az előbb még úgy mesélte, a csúszás után a sofőr még korrigálta a buszt – váltott hivatalosabb hangnemre a nyomozó.
– Talán – bizonytalanodott el Joe. – Nem lehet, hogy defektet kaptunk?
– Nekünk is eszünkbe jutott a lehetőség, fiatalember. Sajnos azonban azt kell mondanom, ez sem jött be. Sőt, az eddigi beszámolók nem is említettek ilyen megcsúszásos előzményt – rövid hallgatás után Joe ismét az arcában érezte a dohányszagú leheletet: –, viszont a kormányt valóban félrerántották!
Joe-nak igen kellemetlen érzés kezdett felkúszni a tartóján. Ez az ember valami olyasmire célozgat, ami rettenetes. Hirtelen nagyon szerette volna látni a büdös szájú valaki arcát, a szemeit, mégis, mennyire gyanakvóan méregetik őt. Közben hallotta odakint az apja megemelt hangját is, őt valaki más tanácsolta el a látogatásától. Ez az egész kezdett egyre kínosabbá válni.
– Én abban biztos vagyok, hogy volt valami előttünk az úton… Billy bá nem rángatta volna félre a kormányt… – Joe-nak bevillant, amit édesanyja mondott. – Nem valami részeg aborigin mászkált ott az úton?
– Hmm. Ez már a harmadik verzió, amit hallok magától, fiatalember – ült vissza a nyomozó. – Sajnos túl sokmindent hallhatott már a hírekből. Azonban igen nehéz elképzelni, hogy azt a bennszülöttet, akit a kisodródó kamion kent fel az oldalára, egy másik oldalon közlekedő busz ki akarjon kerülni. Sem a hely, sem az időrend nem jön össze hozzá. Egyértelmű leszek; nekünk azt kell megtudnunk, ki, és milyen indokkal rántotta félre a busz kormányát ahhoz, hogy belecsapódjon a kamionba, ami a kitérés közben sajnálatos módon elsodort egy békésen arra bóklászó bennszülöttet, továbbá kétszáztizenhét további ausztrál állampolgár halálát okozta a szétfolyó, mérgező vegyszer. Legalább kétszáztizenhét ausztrál család nagyon szeretné tudni, kinek a hibájából ment tönkre az életük, a főnökeim pedig szeretnék látni, miért is kell az államnak lenyelnie az okozott több millió dolláros kárt, aminek még nem is tudjuk a végét, hiszen még nem rehabilitáltuk a területet, még azt sem tudjuk például, az ön gyógykezelésének mikor lesz vége, hány világszenzációnak számító műtétet kell még végrehajtani a drága szemein. Tehát; ki és miért?
Joe hosszan hallgatott. Immár világossá vált előtte a helyzet. Nem találtak kiváltó okot, így most arra gyanakodhatnak, hogy talán szándékos merénylet történt. Lehet, Billt terroristának nézik, vagy őrültnek… 
...vagy inkább őt! Hideg borzongással futott végig rajta a felismerés: ha ezek tudnak a folyamatos látomásairól, simán nézhetik őrültnek, aki egy ott sem lévő akadályt látva ráveti magát a kormányra, amire aztán Billy bá’ sem számít…
De honnan tudnának erről? A dilidoki csak a baleset utáni tünetnek gondolja az egészet. Amúgy sem beszélne ki ilyesmit, ahogy Wandáról sem tudta elképzelni. Viszont ott vannak a kamerák. Wanda említette, hogy ha valaki meghekkelné… és ha a hangot is közvetíti...
– Nos, nincs semmi mondanivalója, fiatalember?! 
– Igazából nincs. Továbbra is azt kell mondanom, túl zavaros még minden, így nem tudom pontosan, ki, vagy mi elől rántotta félre a kormányt Billy bá’. 
– Elég nehéz elhinnem, amit mond. Ott ült az első ülésen, közvetlenül a sofőr mellett, nappali világosságban, egy akkora szélvédő mögött, mint egy kirakatüveg. Nagyon úgy tűnik, hogy inkább nem akar elmondani valami lényegeset. 
– Ennek így nem sok értelme van. Ígérem, amint eszembe jut valami, elmondom.
– Persze, addigra kitalál valamit a szüleivel, a barátaival az osztályból, ami hihetőnek tűnik… - Joe hirtelen azt érezte, hogy egy erős kéz grabancon ragadja, és szinte kiemeli az ágyból: – Nem, fiatalember! Ha nem  hajlandó elmondani, mi történt, teszek róla, hogy igen hosszú rehabilitációra küldjék az ACT-be! Hallott már róla, remélem!
A pizsamafelső hangos recsegéssel kezdte megadni magát a szokatlan terhelésnek, a nyomozó ezért inkább visszadobta Joe-t a párnájára. A fejébe robbanó fájdalomtól Joe-nak pár pillanatra a lélegzete is elakadt.
– Hosszú-hosszú emlékfrissítő rehabilitáció egy ablaktalan szobában, egy ráccsal fedett ágyban. Akár az egész nyári szünet alatt. Se karácsony, se szilveszteri parti. Ez jár a nyomozás akadályoztatásáért. Ezt akarja, fiatalember?
Joe fejében lassan elcsitult a fehér és citromsárga fényekkel kísért tűzijáték. Még nem igazán fogta fel az elhangzottakat, csak azt tudta, valahogy el kell távolítania magától ezt az őrültet.
– Ezt nem ússza meg! Mindent vett a kamera! Segítség!
– Hallgass, ha nem akarsz még másokat is bajba sodorni! Szerinted majd pont nekünk okoz gondot néhány kamerafelvétel, vagy esetleges szemtanú?
Joe gyomra összeszorult, ahogy belegondolt, anyját, apját is hallotta az előbb, és a fickónak legalább két társa van itt. Nem lenne okos ötlet dulakodást szítania azzal, hogy segítségért kiabál.
– Akkor sincs mit mondanom magának – suttogta rekedten. – Vihet az Azkabanba, teszek rá! Velem innentől csak a szüleim és egy ügyvéd jelenlétében beszélhet.
– Azkaban, ha! Találó név, az biztos. Megbánod te ezt még, fiatal úr!