Este hét előtt

Idegesen pakolom az otthagyott poharakat az asztalról. A szétszórt játékokból hagyok egypárat, az talán jó benyomást tesz a hivatalnokra. Hogy is hívták? Mondta a telefonban, de mindegy, talán mást küldenek házhoz. Még van öt perc a megbeszélt időpontig. Öt hosszú percig fogom itt enni a kefét. Úton hazafelé még örültem, hogy lesz időm felkészülni, munka után minden olyan gyorsan ment. Ez azért lehet, mert nem találkoztunk egy beszédes kedvű szülővel sem az óvodában. Zalán szerint Matyit ma korábban vitték haza, így az ő anyukáját sem láttam. Nem is tudom, mit mondtam volna neki. Még mindig napszemüvegben jár? Sajnáltam volna, vagy a pokolba kívánom?

Csöngetnek. Zúg a fejem. Eszembe jut a ma esti alakításom tétje. Elveszíthetem őt. Az egyetlent, aki maradt nekem. Nem várathatom őket az ajtó előtt. Mély levegőt veszek, barátságos mosolyt erőltetek az arcomra, ajtót nyitok. Két hölgy áll a lábtörlőmön, beszélgetnek.

– Már a hangján hallottam, ez egy barom, ezt élvezi, hogy följelentgeti a másikat.

Ekkor vesznek észre. Ők is fölveszik a barátságos mosolyt, beengedem őket.

– Nyugodjon meg, nem időzünk. Már megírtam a jegyzőkönyvet, hogy mindent rendben találtunk. Gondolom, a gyermek a szobájában van. Hogy is hívják?

– Zalán.

– Helyes válasz! Hoztam egy kis ajándékot, kívánjon neki boldog névnapot! Egy csomó ilyen lufit szereztem a továbbképzésen. Örülni szoktak neki a kölykök. És itt írja alá, hogy nem járul hozzá, hogy négyszemközt kérdezzük ki a gyermeket! Ne aggódjon, tudja, nekünk hivatalból ki kell jönnünk minden bejelentésre. Az EU-s jogharmonizáció óta három napon belül. – Cinkos mosollyal mondja tovább: – Őrültek háza, komolyan mondom magának!

– Nem tudom, Piroskám – kezd vitába a társa a papírokat pakolgatva. – Bárcsak jött volna a hivatal, amikor én gyerek voltam. Az én vadállat apámat elvitték volna, mint a huzat. Továbbtanulhattam volna. Nem itt tartanék.

– Te lennél a polgármester – röhögcsél Piroska. Aztán sóhajt. – Bárcsak te lennél! Maga meg igyon egy felest az ijedtségre, de csak ha elmentünk! – kacsint felém.

– Szabad tudni, hogy ki tett bejelentést? – próbálkozom bátortalanul.

– Nem adhatom ki az adatait. – Megint előveszi a cinkos mosolyát: – Bár megérdemelné! Gondolhatja, én is szívesebben lennék már otthon. A többit már intézzük. Vigyázzanak magukra!