*

A lány döbbenten meredt maga elé. Mi volt ez az egész? A férfi nyilvánvalóan udvarolt neki, pedig… nos, ez egy rendkívül rossz ötlet. Ő pedig belement a játékba! Egy idegen, egy amerikai, Hiromoto munkatársa… Ebből semmi jó nem sülhet ki. Azt kívánta, bár soha többé ne találkoznának.
Hazafelé akarata ellenére végig Derek-szanon járt az esze, és amikor erre ráébredt, teljesen összezavarodott. Nem is bírja az amerikaiakat. Na, jó, ez így nem teljesen igaz: Morales-szant például kimondottan kedveli. És Steve bácsit is. Megrázta a fejét: ez tényleg nem vezet sehova. Hiromoto a vőlegénye, mondhatni, és a felkavaró gondolatoknak csak vele kapcsolatban van létjogosultságuk. Persze, az a „mondhatni”… Kucumi nyomozó egyszer biztosan megkéri majd a kezét, hiszen ez már eldöntetett. De Shaliman-szan! Az a pillantás, amivel szinte a lelkébe látott! A lány megborzongott. Nem szabadna ezt éreznie. Nem emlékezett az útra, vagy arra, hogyan nyitotta ki az ajtót, csak arra eszmélt, hogy üres tekintettel bámul kifelé az ablakon, de nem látja az utcát, a fákat, az embereket, csak Shaliman nyomozó szürke szemét, rövid, kócos, szőke haját, kicsit szögletes állát. A férfi valamiért egy viking harcosra emlékeztette.
Próbálta elhessegetni a képet a szeme elől, és másra gondolni, és ekkor hirtelen az eszébe jutott Naemu-szan. Ráébredt, hogy mindeddig szándékosan nem gondolt az éjjel látottakra, a kolléganője halálára. Elborította a bűntudat, a veszteség, a hitetlenség. Homlokát a hűvös ablaknak támasztotta, és a szeméből kibuggyant az első könnycsepp.