*

Amikor megérkezett a kávézóba, Hiromoto már várt rá. Az épület kívülről eléggé jellegtelennek tűnt: fehér falú, kétszintes, keskeny házikó, ami megbújik az utca többi háza között, de az otthonos, rusztikus berendezés, a megmunkálatlan fa oszlopok, hatalmas, puha párnákkal kényelmessé tett fotelek mindig megnyugtatták a lányt. Arról nem is beszélve, hogy a banános palacsintájuk valami egészen rendkívüli volt.
Mosolyogva lépett a férfihez, aki éppen a telefonján olvasott valamit, és megérintette a nyomozó vállát.
– Rendeltél már, Hiromoto-szan?
– Emiko-csan! – pattant fel a férfi. – De jó, hogy itt vagy! Nem, meg akartalak várni vele. Minden rendben? – nézett aggodalmasan a lány szemébe.
– Igen, azt hiszem. Egy banános palacsintát kérek meg egy lattét – pillantott az asztalukhoz lépő pincérre. A fiatal, rövid szoknyás nő bólintva feljegyezte a rendelését, és várakozóan a nyomozóra nézett.
– Nekem csak egy narancslé lesz – vont vállat a férfi, és ismét Emikóhoz fordult.
– Miről van szó voltaképpen? Nagyon feszült volt a hangod a telefonban.
Emiko mélyet sóhajtott.
– Nézd, Hiromoto-kun, szeretném rendbe tenni a dolgokat kettőnk között. Én nagyon szeretlek, ezt gondolom, tudod.
– De?
– Tessék?
– Mindig ilyenkor jön a de – mosolygott a férfi.
– Tényleg – bólintott a lány. – Szóval, szeretlek, de nem akarok a feleséged lenni.
Ezúttal Hiromotón volt a meglepődés sora.
– Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy azért lettél rám dühös a múltkor, mert azt vártad, hogy megkérem a kezed.
– Valóban azt vártam. És tudod, mi a furcsa? Megkönnyebbültem, hogy nem tetted. Figyelj, te vagy a legjobb barátom, szinte már a testvérem, de ez nem szerelem. Tudom, hogy mindenki azt várja, hogy összeházasodjunk, de nem hiszem, hogy bármelyikünk ezt akarná. Tévedek?
Hiromoto lassan ingatta a fejét.
– Nem tévedsz, Emiko-csan. Én is nagyon szeretlek, de mellettem nem lennél boldog. Viszont nem akarlak elveszíteni.
– Nem fogsz. Mindig barátok maradunk, bárhogy alakuljanak is a dolgaink.
– Igen, én is ezt szeretném. De akkor megegyeztünk? Szakítunk?
– Ezt így elég fájdalmas kimondani, nem igaz?
– Igen, de mindig is őszinték voltunk egymáshoz, még akkor is, ha fájt. Emlékszel?
– Igen. És igen, Hiromoto-kun, szakítunk.
A lány fújt egyet, hátradőlt.
– Nem is hittem, hogy ilyen könnyű lesz – mondta tűnődve.
– Nem tudom, hogy neked mennyire volt könnyű – vigyorgott a férfi. – Ami azt illeti, én eléggé megszenvedtem a döntést.
– Ezt hogy érted?
– Derek-szannal sokáig beszélgettünk az éjjel. Nagyon sokat segített, de ittunk egy keveset, és te is tudod, hogy mennyire nem bírom az alkoholt.
– Ó, egek! Akkor már értem a ma reggeli beszélgetésünket, már ha lehet annak nevezni. De várj, te beszélgettél rólam Derek-szannal?
– Igen. Érdekes meglátásai vannak, és én nagyon megkedveltem. Igazán kár, hogy nemsokára elutazik.
– Valóban – vont vállat a lány.
Hiromoto elgondolkodva nézett rá.
– Tetszik neked?
– Fogalmam sincs. Érdekes ember, nagyon figyelmes, és remekül főz.
– Ez meg honnan tudod?
Emiko kapott egy perc haladékot a válaszra, mert megérkezett a rendelésük.
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor kirendeltél egy járőrt az őrzésemre? – kérdezte végül a tányérjába meredve. – Na, akkor Derek-szan eljött hozzám, és végig vigyázott rám.
– Együtt töltöttétek az éjszakát?
– Nem így fogalmaznék – rázta meg a fejét Emiko. – Mellettem volt, de nem udvarolt, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ott ült mellettem, és filmet néztünk. Másnap pedig készített reggelit.
– Nem is mesélte,
– Biztosan azért, mert veled jártam. Nem akart kínos helyzetbe hozni egyikünket se.
– Igen, ez valószínű. És most mihez kezdesz?
– Derek-szannal? Semmit. Ahogy te is mondtad, nemsokára elutazik, és jó eséllyel soha többet nem találkozunk.
– Aham. És te ezt bánnád?
– Ugyan, mit számít az már?
– Elég sokat, mert ha te is érdeklődsz iránta, akkor akár fel is hívhatnád.
– Na, azt biztosan nem! Ez a hajó már elment – zárta le a témát a lány. – Inkább az érdekel, hogy te mit tervezel?
– Mivel kapcsolatban?
– Hiromoto-kun, túl régóta ismerlek. Tudom, hogy van köztetek valami Miri-csannal.
A férfi szeme elkerekedett.
– Van? Tényleg? Miről maradtam le?
Emiko felnevetett.
– Remélem, hogy még semmiről. De azért gondold végig a kapcsolatotokat.
– Emiko-csan, azt hiszem, valamit félreértettél. Miri-csan egy édes, aranyos kislány, aki nőként is nagyon vonzó, de nem hiszem…
– Mit? Hogy vonzódik hozzád? Hogy felnéz rád? Hogy szívesen venné a közeledésedet?
– Gondolod, hogy nem csak egy idősebb fivérként tekint rám?
– Hát nem. De, persze, ha te nem akarod, akkor felejtsd el, amit mondtam.
A nyomozó a fejét ingatta.
– Nem hiszem, hogy erre képes lennék. És, most, hogy belegondolok, lehet, hogy igazad van. Beszélek vele.
– Csak ne bántsd meg, kérlek!
– Nem áll szándékomban.
– Ajánlom is, mert különben utolér a bosszúm.
Hiromoto nevetve emelte fel a kezét.
– Oké, ne fokozd! Így is halálra rémítettél.
– Akkor jó. Most visszamegyek dolgozni. Te lezártad az ügyet?
– Igen. Képzeld, Nodera Naemu-szan anyósa tudott a babáról, és azt hitte, hogy Morales igazgató az apa, ezért adott egy teakeveréket a menyének, hogy az elvetéljen.
Emiko szája elnyílt a döbbenettől.
– Letartóztattátok?
– Nem, de feljelentést teszünk ellene. Csak azt nem tudom, hogy miért hitte ennyire erősen, hogy nem a férjétől van a gyerek?
– Talán mert nem ismerte személyesen az igazgatót.
– Te teljesen biztos vagy benne, hogy nem volt köztük semmi?
Emiko mosolyogva bólogatott.
– Mérget vehetsz rá. – Az órájára pillantott. – De tényleg mennem kell. Elviszel?
– Ez természetes.