3.

A tengerpartot kísérő sziklás dombok egyikén magasra rakott tábortűz égett. Körülötte már elcsendesedett a mozgás, a legtöbben rég elpihentek az enyhe éjszakában. A domb tetejét borító olajfaligetet jó embermagas sziklák koronája óvta az alant járók kíváncsi tekintete elől. A fehér kövek egyetlen szélesebb, szekérrel is járható utat hagytak csupán a dombról lefelé. Ezt azonban éjjel-nappal őrizték. 
Ugyancsak elkélt az óvatosság, hiszen mostanában olyan ellenséggel kerültek szembe, amik ellen nem sokat segített a sziklafal védelme. Az olajfaliget a környék hírhedt rablóbandájának, a matrózból rablóvezérré vedlett Szakállas Baldi Hiénáinak adott otthont.
A medvetermetű, kötésig meztelen rablóvezér összehúzott szemmel nézte azt az inas, karcsú fickót, akit két embere kísért elé. Ruháiról lerítt, hogy valami szolgaféle lehet.
– Ki fia vagy te?
– Draudan a nevem. – A szólított megtört tekintettel nézett fel Baldi arcába. – A quetter urak elől menekültem el a faluból, abból, amit négy nappal ezelőtt látogattatok meg az éjjel. 
Baldi képe megrándult. Rablóvezérként sok sikeres akciót vezetett már a környékbeli falvak ellen. Az imént említett nem tartozott ezek közé. Tíz embere hagyta ott a fogát, amikor a felriadt halászok nekik estek hálószárító dorongjaikkal, szigonyaikkal. Pedig csak egy kis eleséget akartak szerezni. 
Amióta az átkozott szárnyas dögök elkezdték kitelepíteni a part menti településeket, egyre kevesebb lehetőségük maradt gazdag prédát ejteni. Lassan már a mindennapi betevőért viszik vásárra a bőrüket. Az egyre zaklatottabb falusiak mind nekikeseredettebben védik biztonságukat, mintha ez bármiféle haladékot adhatna nekik.
– Szóval a ti falutokból is elhajtották az embereket?
– Mindenkit, még az állatainkat is. 
– Láttam már ilyet. Elég alapos munkát végeznek. Még a padlásokat is átnézik, nehéz elbújni előlük. Neked hogy sikerült?
– A kocsmában szolgáltam Juhas gazdánál. A pincéjében egy hordóba bújva úsztam meg. A quetter urak nem szeretik a bort…
– Ne urazd itt nekem azokat az átkozottakat!
– Igen, uram – húzta be a nyakát a fickó.
– Hogy találtál ide?
Draudan erre még idegesebben túrt fekete üstökébe. Megszeppent hangon felelte:
– Az embereid, uram, mielőtt felakasztottuk őket, elmondták, hol van a tanyátok.
– Az átkozottak! Meg is érdemelték a kötelet! – Baldi egy pillanatnyi gondolkodás után mérgesen rikkantott: – A keserves mindenit! Akkor a tieid meg a quetter kutyáknak fogják elköpni! Emberek! – ordította – Pakoljatok! Még hajnal előtt visszahúzódunk az erdőségig!
A fehér sziklákkal teleszórt olajfaliget egy pillanat alatt megélénkült. Álmukból riadó férfiak rohantak azonnal a fák szélénél álló szekerekhez, rántották le róluk a levelekkel álcázott hálókat, és kezdtek sietve felpakolni rájuk. A bozontos szakállú, busa szemöldökű rablóvezér elnézte őket egypár pillanatig, majd elégedett morranással fordult vissza.
– Ezt szeretem bennük! Senki nem fecseg, kérdezősködik, okoskodik! Csinálják, amit mondok. Maradni akarsz?
– Szeretnék, uram.
– Akkor ezt kell megtanulnod mindenekelőtt: itt én vagyok Mark’yhennon! Mihez értesz?
– Hát… ismerek néhány csibészfogást a késsel, és... – Itt Draudan megengedett magának egy cinkos mosolyt. – Két évig a városban szolgáltam, mint lakatossegéd.
– Nna, az már valami. Morek! – bődült bele ismét a sötétbe. Egy pillanattal később sörtehajú, nyurga fickó lépett Baldi elé.
– ‘Tvagyok, Baldi!
– Ez a Draudan nevű alak azt állítja, bárkit képes kihirigelni a halpucolójával. Gondoltam, megmutathatnád neki, nálunk mi a módi!
– De én… – kezdett volna riadt szabadkozásba Draudan, de a rablóvezér emelt hangon közbevágott:
– Előbb kellett volna meggondolnod, kik előtt legénykedsz! Na, kapd elő a bicskádat!
A nyurga fickó kezében már ott is volt a hosszúpengéjű gyilok. Laza ugrással termett két olajfa között, ahol elég nagy tér kínálkozott a küzdelemhez. A tábortűz rávetülő fényében félelmetesre torzult gonosz vigyora. Feketére szuvasodott fogai, ferdén forrt orra még tovább csúfították a látványt.
Draudan még mindig idegesen hebegett:
– Nincs is késem! Épp csak, hogy meg bírtam lépni a quetter u… szóval a kutyák elől!
– Romhed! – szólt erre Baldi az egyik kísérőhöz. – Add oda neki a gyíklesődet! 
A szólított kelletlen arccal adta át neki a kését. Draudan remegő kézzel vette magához, megnézegette a tűz fényében, majd nagyot sóhajtva előrelépett. Próbaképpen átdobta néhányszor egyik kezéből a másikba, majd bólintott. 
Lassan körözve indult a küzdelem. Baldi vigyorogva nézte őket.
– Ha csak egy vágást is ejtesz Moreken, maradhatsz. De ahogy én Moreket ismerem, nem nagyon hibázhatsz!
Az első összeugrásnál Draudan rögtön bekapott egy lendületes hasba rúgást, amitől hanyatt terült ki a földön. Nyögve gurult át a vállán és termett talpon. Felkarjával akasztotta meg a már felé lendülő kezet, amiben egyenesen a bordái közé mutatott a kés hegye. Alig egy hajszállal állt meg előtte. Kifordult, és közben megpróbálta kirúgni a másik lábát. Ám Morek a magasba ugorva pördült egyet, miközben valahogy fegyvere is a másik kezébe került. Draudan kis híján orra bukott, ahogy előre hajolva hagyta elsuhanni maga fölött ellenfele támadását. Erőtlen kaszabolással ment az oldalának, mire Morek szabad kezével elkapta a csuklóját. A következő pillanatban maga felé rántotta, majd, amikor elég mélyre került a feje, térdével zúzta állon. Draudan félájultan védte a nyakához irányzott vágást, majd a kést markoló kezén átfordulva kiszabadította azt a szorításból. Rövid rúgást indított a másik veséjének, de rosszul mérte fel a távolságot, és csak egy seggberúgás sikeredett belőle. 
Az időközben felgyűlt bámészkodók között kitört a röhögés.
– Morek, téged aláznak! – nevetett Baldi is, rendkívül jót szórakozva a látványon.
A nyurga rabló maga is meglepetten vigyorgott, amikor néhány kényszerű lépés után visszaperdült Draudan felé. Ő ezalatt kirázta fejéből az állon rúgás okozta szédelgést. Másik kezébe dobta át a kést, majd amikor látta, hogy ellenfele is ezt teszi, gyorsan visszaváltott. Közben nekirugaszkodott, és egy ugrással Morek feje fölé lendült. Elképedt hördülések jutalmazták a mutatványt. Átbucskázva a levegőben, a másik mögött, talpon ért földet. Azonnal pördült, kése vállmagasságban szelte a levegőt. 
De csak a levegőt. Morek ugyanis lábait szétdobva, szinte spárgába ejtette le magát a penge elől, és egy egyenes szúrással készült megakasztani Draudan lendületes mozdulatát. Annak éppen, hogy csak sikerült elkapnia a csuklóját. A következő pillanatban viszont úgy rúgta tökön a mély terpeszben álló ellenfelét, hogy az megemelkedett tőle.
Véget ért a küzdelem. Draudan ugyan nem eresztette el a másik kést markoló kezét, de az nem is erőlködött a kiszabadításán. Szabad kezével golyóit markolászva, magzati pózba görnyedve, kifordult szemmel hörgött, nyüszített. Draudan könnyű vágást ejtett a felkarján.
– Így. Most már maradhatok, igaz? – nézett fel Baldira. Az elégedett vigyorral bólintott.
– Ha a zárakhoz is értesz annyit, mint a késhez, lesz helyed a csapatban. Add vissza Romhednek a gyíklesőjét, aztán tedd magad hasznossá a pakolásnál! Hé, szarháziak! – bődült most az összeverődött bámészkodókra – Takarodjatok pakolni! Azt akarjátok, hogy itt érjenek bennünket azok a szárnyas ördögök?
– Már kész vagyunk, Baldi! – szólt vissza az egyikük. – Nem sok minden volt, amit a szekerekre rakhattunk.
A rablóvezér értette a célzást. Elgondolkozva kezdte vakargatni a szakállát.
– Hé, Draudan! Ugye azt mondtad, maradt még valami bor ott a kocsmátokban?
– Maradt hát – bólogatott az szaporán. – Meg krumpli, répa, meg minden olyan, amit nem vesz be a gyomruk azoknak. Csak az állatainkat vitték magukkal, no és a többi húsféleséget.
– Aha. Akkor egy szekérrel lenézhetnétek oda. Ez lesz az első feladatod. Majd néhány emberem elkísér.
Draudan elhúzta a száját.
– Nem hiszem, hogy őrizetlenül hagyták a falut.
– Azt majd kipuhatolod. Kaja nélkül mégse mehetünk az erdőbe. Nehéz hurokba csalni az ottani vadakat. Meg az a bor jól jön majd az őzpecsenyéhez! De még a krumplileveshez is, ha nem is kerül bele semmi, hahaha!
– Megteszem, ami tőlem telik, de ha a bor is kell, akkor két szekér jöjjön. Sok teli hordó akad Juhas gazda pincéjében. Azt is tudom, kinek az udvarában áll a legnagyobb krumplisverem. Akad ott majd más is.
– Jól hangzik. Legyen. Vigyetek két szekeret!


– Ez érthetetlen! – mászott ki Draudan fejét csóválva a szűk lejáróból. – Itt sincs semmi!
Már a hetedik házat kutatták át valami ennivaló után. Draudan egyedül annak köszönhette, hogy még nem verték agyon Baldi emberei, hogy az első útjuk a kocsmába sikeres volt. Tizenegy hordót gördítettek fel a szekerekre. A zöldség azonban eltűnt a házaktól.
– Mi a fenének vihették magukkal? – köpött ki az egyik mérgelődve. – Ugye tudod, hogy Baldi lehúzza a bőrödet, ha csak piát viszünk?
– Ja. Te leszel a reggelije! – kontrázott rá a másik. Draudan a megjegyzéseik nélkül is elég jól el tudta képzelni, milyen fogadtatása lesz, ha kiderül, hogy csupán a szája járt. Igyekezett hát kitalálni valamit.
– Megvan! A zsugori Kehem háza! Ő még akkor sem adta volna elő a pincekulcsát, ha elevenen megsütik! Gyertek, menjünk oda!
– Mert te talán tudod, hol a pincekulcs?
Draudan fölényes mosollyal fordult vissza.
– Nem, de van nálam egy lakatnyitó varázsszerszám – húzott elő a zsebéből egy sűrűn fogazott fűrészlapot. – Gondoltam, nem hagyom ott a bognárnál, ha már ennivalót nem találtunk nála!
– Látom, nem a gólya költött! Na, gyerünk, mert ha délig nem leszünk a megbeszélt helyen, Baldi mindannyiunkat kiköttet!
– Ja. Vagy fel – tette hozzá a másik.
A szekerek nagy zörgéssel indultak útnak. A zsugori Kehem háza a falu másik végében állt, nógatták hát a lovakat rendesen. 
– Gondolom, a városban már elég sokan lehetnek, zabálni meg ott is kell valamit. Csak azt nem tudom, minek kell mindenkit oda terelniük – gondolkozott hangosan a kocsit hajtó rabló.
Draudan készséggel válaszolt:
– Behajózzák őket. Állítólag a quetterek nagy területeket foglaltak a tenger túlsó felén.
– És akkor ide már nem is kellenek az emberek?
– Igazából ezt nem tudom. Biztosan megvannak a saját terveik.
– Talán… remélem, elmennek innen a jó büdös fenébe! Nem is lenne rossz, gondolj bele! Mindőnknek saját faluja lehetne!
– Álmodj csak! – taszította hátba egy hordón ülő társa a kocsihajtó rablót. – Ezek a szarok mindig is itt voltak. Mindig is itt lesznek. Vagy te hiszel még a mesékben? Egyébként is, mire mennél egy töküres faluval? Asszony, gyerek nélkül?
A másik erre csak sóhajtott.
Megérkezésük után Draudan végre megint bizonyíthatott. A pincét hamar meglelték, de a vasalt ajtót nemcsak lakat, zár is védte. Míg a többiek egymást váltva buzgón fűrészeltek, Draudan drótot kerített a házból, majd ügyesen meghajlítva piszkálni kezdte vele a zárat. Mire lehullt a lakat, ő is elkészült. Szerencsére nem volt bonyolult szerkezet, a többiek mégis elismerő vállveregetésekkel jutalmazták. 
A pince csupán egy nagyobb kamrának tűnt, de annál bőségesebb kínálattal szolgált. Legkevésbé annak a köcsögnyi fémpénznek örvendeztek, amit az egyik lisztesláda mélyén találtak. Sokkal nagyobb becse volt a zsákokban álló krumplinak, lisztnek és a polcokon sorakozó befőtteknek. Néhány oldal szalonna és füstölt kolbász tette teljessé a zsákmányt. 
Igaz, a szekérre még bőven fért volna, azért nem kockáztatták további keresgéléssel a késést. A tenger felől már így is erősen ritkult a sötétség. Hosszú út várt rájuk a találkozóhelyig az erdőségek felé.
Mire a hajnal első fényei sziporkázó aranyhidat varázsoltak a végeláthatatlan víztükörre, már rég nem az úton zötykölődtek. Egy keskeny csapást követve az olajfák borította dombok között kanyarogtak. Draudan vidáman fütyörészett az első szekér bakján, késének lapját ütemre csapkodta tenyerébe.
A kést a kocsma pultja alól szedte elő, ahol Juhas gazda rejtegette az izgágább vendégei számára. Egy jól megpakolt zsák is hevert a lábai alatt. 
Tele csupa olyan aprósággal, aminek hasznát láthatja még.