29.

Mejime az elsők között kapaszkodott fel a városfal tetejére. Önkéntelenül húzta be a nyakát, amikor a két óriási sas szinte közvetlenül a feje felett elrepült a város belseje felé, ahonnan dúló csata zaját lehetett hallani. Ahogy tekintetével követte a gyorsan távolodó madarakat, egyszerre elakadt a lélegzete:
Már maga a fal is elképesztő volt, ám a mögötte felbukkanó város maga volt a hihetetlenség. Annak idején az a néhány száz kőházból álló emberfalu szintén kivívta az elismerését, még ha Noyakéval ellentétben nem is adott hangot neki. Ám amit itt látott…!
A lábaitól meredeken alábukó partoldal ki sem látszott a sűrűn egymás mellé épített házak teteje alól. Még a köztük vezető ösvényeket, amiket Madárkirály utcáknak hívott, azokat is sárgásfehér kövekkel fedték le.
Egészen a partig siklott a tekintete, amin túl a tenger zárta le a horizontot. A sasok egyenesen a tengerpart felé repültek, ahol levegőben keringő quetterek, magasra szálló porfelhő jelezte, hogy valami nagyon nem úgy történik, mint ahogy azt előre megbeszélték.
Időközben felérő társai is megtorpantak első döbbenetükben. Aztán mindenki Lesseronra nézett. Tőle vártak gyors döntést.
Az íjászok vezetője összehúzott szemmel figyelte pár pillanatig a parton folyó eseményeket.
– Messze van – volt az első megjegyzése –, innen nem tudom eldönteni, hogyan állnak a városiak. Ha kényszerből támadtak, akkor mielőbb segítségre van szükségük.
– És Hessgeronék? – állt elé Olmud. – Ha a kikötőbe megyünk…
– Ugyan! Ők is hallhatják, hogy nem a kapu mögött folyik a csata! – Elnézett a piactér vélt iránya felé, majd arra mutatva folytatta: – Látod? Egyetlen quetter sincs ott!
– De ha szétaprózzuk az erőinket, győznek felettünk! – Olmud szinte kiabált. – Hat kardforgató nem óv meg bennünket! Ha közénk szállnak, elvesztünk! 
Ekkorra már az utolsó íjász is a fal tetején állt. Bár nem szóltak bele Lesseron és Olmud vitájába, szinte sütött belőlük a türelmetlenség. 
Nem úgy Mejime. Csípőre vágott kézzel fordult feléjük:
– Szerintem ott folyik a csata – bökte hanyagul háta mögé a hüvelykujját –, és ott van az egyetlen félelf barátotok, gondolom, igen csak szorult helyzetben! Ha Hessgeronnak van egy csöpp esze, majd átküld néhány elfet a falon, hogy kinyissák a kaput.
Lesseron arcán rögtön látszott, hogy osztja a lány véleményét. Az alulmaradt Olmud összeszorított szájjal nézett Mejimére. Aztán lassan elnyúló ábrázattal mögé, fel a levegőbe.
– Huiskawa már nincs szorult helyzetben – nyögte.
Megfordulva a lány is elképedve nézte az égben kibontakozó, öldöklő csatát:
A két sas igyekezett vissza a tenger felől. Az elöl haladó erőteljes csapásokkal küzdötte magát előre. Karmai közt súlyos terhet cipelt – Madárkirály ernyedt testét. A másik madár ekkor fordult szembe egy nyomukba eredt quetterrel. Néhány szárnycsapással iszonyú sebességre tornázta fel magát, hogy aztán teljes lendületével csapódhasson bele. A másik sem volt teljesen felkészületlen az ilyesféle támadásokkal szemben: sikerült fogadnia a becsapódást, és a szétrebbenő tollfelhő igen csak kérdésessé tette, melyikük is sérült meg komolyabban. Mintha csak mindketten zsákmánynak tekintenék a másikat – egyik sem eresztett a szorításából. Összegabalyodva forogtak, pörögtek a tetők felé zuhantukban. Alig tízméternyire váltak szét, csak hogy újra egymásnak ronthassanak.
A következő összecsapás azonban elmaradt.
Íjhúrok pendültek élesen, és a becsapódó nyílvesszők szinte megállították a levegőben a quettert. Halott volt már, mikor a házak közé csapódott.
A sebesült sas éles fordulattal indult a félelfet cipelő párja után. Köszönetképpen odarikoltott az elfeknek, majd elsiklott az erdő irányában ő is.
Néhány toll lassan ereszkedett a nyomában.
– Hát igen, ez nem az ő harcuk – hagyta helyben Lesseron, majd felemelte a karját, és kiadta az utasítást. – Indulás a kikötőbe! Farkastestvérek előre! Íjászok utánuk!
Ekkor harsant fel a piactér felől az első ordítás. Mejime szíve összeszorult. Aggódva fordult el a kikötőtől a hang irányába, ahol máris több tucat szárnyra kapó szörnyet pillantott meg a levegőbe emelkedni. Nem feléjük jöttek. Sajnos.
Megint másfélszáz tanácstalan elf nézett Lesseronra, akinek csalódott düh rántotta grimaszba az ábrázatát. Vezényléshez föltartott keze ököllel csapott másik tenyerébe, miközben eltorzult hangon üvöltötte:
– Futás a kapuhoz! – és elöljárva a példával, gondolkodás nélkül vetette le magát a fal tetejéről. Máskor talán meggondolták volna, de most valamennyien ugrottak utána. Szerencsére a túlsó oldal nem volt annyira alacsonyan, és akinek mégsem volt mersze a hatméteres magasból egyenesen a kövezett udvarra, utcára ugrani, az előbb a tetőkre lendült át, és onnan landolhatott a többiek közé.
Mejime is előbb cserepeken szánkázott végig, és alig kétemeletnyi magasból szökkent le az utcára. A hátán cipelt bronzkard túl nagy súllyal húzta lefelé ahhoz, hogy kockáztatni merjen. Utána rohanvást érte be a többieket, akik felbomlott, alakzat nélküli tömegként rontottak lefelé a teljesen néptelen, meredek utcán.
A lányt még ebben a feldúlt állapotában is megérintette az idegen érzés, a bizonytalanság, amit a fölé magasodó házak okoztak. Azért is futott, hogy mihamarabb kijusson közülük. Ám az utcát utca követte, és házak szegélyezték valamennyit. 
A piactérre jutva sem ronthattak ki közülük.
– Állj! – hallotta Lesseron parancsát, mire megtorpant. 
Hiába. A hátul lévők még mind futva érkeztek, s csak aztán állt meg, hogy beleütközött az előtte állóba. Mejime mindebből azt érezte, mintha a hátulsók még közelebb jönnének, egyre kifelé tuszkolva őt. 
Pedig előttük a téren még legalább ötven quetter nézett rájuk meglepetten. Hogy miért nem harcoltak, rejtély maradt a lány számára. Egy gyors hátrapillantással felmérte, hogy alig tízen férnek el egymás mellett az utcában, és a leghátsó íjászokat nem is látta. A falak közé szorítva, ahol nem lehetett szétugrálni, mint az erdő fái között, csak nehezen, egymást lökdösve-taszigálva tudtak maguknak helyet szorítani fegyvereik használatához.
Legalább a többi farkastestvér ott volt körülötte.
– Gyerünk! – morrantotta fel a gyomra tájékáról, azzal előrántotta a hátára szíjazott kardját.
Nem nézett hátra, követik-e a többiek. Arra indult, ahol rést látott a szerteszét ácsorgó ellenfeleik között. Azok eddigre ocsúdtak fel a hihetetlen látvány szülte döbbenetükből. Fülrepesztő ordítással lendültek feléjük. Volt, aki a földön maradt, mások a levegőbe rúgták magukat.
– Nyíl… lő! – hallotta maga mögül, aztán félreugrott az első alázuhanó quetter tetem elől. 
Megszűnt benne az izgalom. Megszűnt a város idegensége. Megszűnt maga a város is. Csak ő volt és a halálos ellenségei, akik ha csak egyszer elérik karmos mancsukkal, vége.
Sikítva lendítette oldalra kardját, hogy recsegve állítson meg egy felé – vagy a mögötte levő társa felé? – indított csapást. A válla majd kiszakadt. A következő pillanatban a quetter eldőlt; szemét, száját nyílvesszők járták át.
Következő vágására is halálpontosan érkező nyilak tették fel a pontot.
Egy időre szabad út nyílt számukra. Nem gondolt bele, miért. Egyenesen a kapu felé indult tovább. A bömbölésektől félig megsüketülve mintha Olmud hangját hallotta volna, de nem értette, mit kiált.
Még mindig súlyos méterek választották el a kaputól, amikor megint rájuk szakadtak a quetterek. Rekedt sikolyaival egy ütemben vágott jobbra-balra. Nem hárított, csak támadott. Ha kellett, elugrott. Néha követ repesztő ütések hullottak oda, ahol az előző pillanatban állt. 
Vér fröcskölt az arcába. Kirántotta a kardját, s egy pillanatra elámult, milyen vörös lett mindkét karja.
Noyakét látta, amint egy hatalmas ütéstől hanyatt repül a levegőben. Törött, felszakadt nyakából vérpermetet húzott maga után. Elkésett nyílvesszők szültek halálhörgést gyilkosából.
Nem érintette meg a látvány. Inkább újra csapott, kifordult. Ugrott, megint csapott, majd a vállán átbucskázva, félig csúszva a véres kövön, tövig szúrta kardját egy harmadikba.
Tánc volt ez, igazi haláltánc. 
Megint volt pár lépése a kapuig. Viepa szállt el felette. A sikoly, amit hallatott, mintha nem is tőle jött volna. Teljes súlyával érkezett egy szörnyeteg hátára, fegyvere félig eltűnt a két szárnya közt. A megsebzett ellenfél üvöltve kimeredt a fájdalomtól, amit tovább fokozott, amikor a lány kirántotta a dárdát. Tökéletes hátraszaltóval ért földet Mejime mellett.
Most, hogy néhány pillanatra felszabadultak, Mejime végre körbenézett. 
A legtöbb quetter az utcába szorult íjászok felett körözött, s szórta őket mindennel, amit csak a mancsuk közé kaphattak; törmelékkel, emberhullákkal. Mások a tetőket igyekeztek a nyakukba gyalulni a házakról. 
Másik irányba tekintve most fedezte fel, hogy a többiek – Zova, Lozon és Talarn – már majdnem a kapunál küzdenek egymásnak vetett háttal, két quettertől is szorongatva.
Bár egy szót sem szóltak, teljesen egyszerre lendültek előre Viepával. Elsöprő rohamuk mégis késett egy kicsit; Mejime lesújtó kardja már nem bírta megállítani a halálos csapást, amitől Talarnnak egy pillanat alatt vérbe borult az arca. Fülén, szemén, orrán-száján vérpatakok szaladtak ki, miközben megtört tekintettel és bezúzott koponyával hanyatt dőlt.
Viepa sem volt képes megfékezni a Mejimére rontó másik szörnyeteget. Úgy sodorta őt félre, mint valami bosszantó legyet. 
Mejime is csak annak köszönhette az életét, hogy a levágott mancsú szörnyeteg, fájdalomtól elborult tudattal, egyenesen el akarta taposni őt. A villámgyors vetődése nem csak a vakon rárontó lábai elől, de a másik csapásától is megmenekítette. Csak a levegőben érte el a lendülő mancs, legalább négy méterrel megnyújtva repülését. 
Kigurulta a lendületét, és máris térdre emelkedett.
Zova és Lozon egyenletes, gyors csapásokkal támadták a kissé egymásba gabalyodott quettereket, akik kényszerű hátrálásuk közben egyre közelebb engedték őket a kapuhoz.
Mejime, nem törődve a szerzett zúzódásaival, talpra ugrott, és szintén rájuk rontott. Az egyik ekkor dőlt el, bizonyára a lecsapott mancsa okozta vérveszteségtől. A másik ekkor küldte Noyakééhez hasonló útra Lozont. A fiú repülésén látszott, hogy egy kicsit sem tudta tompítani a bekapott ütést. Fejjel érkezett a piactér kövezetére.
Mejime saját üvöltésén át is hallotta a reccsenést.
Zova egyedül maradt ellenfelével. Iskolázott mozdulatain egyáltalán nem látszott, hogy elkapta volna a harci hév, avagy megrettent volna a fiú bukásától. Még mintha mosolygott is volna. Kiszámított ugrásokkal és pördülésekkel tért ki a lesújtó mancsok elől, és az így megtakarított erőt a vágásaiba vitte bele. Olyan hévvel lendítette a fegyverét, hogy azok elől a quetternek is ki kellett térnie.
Mejime a levegőből érkezett, mintha neki is szárnya nőtt volna. Ugrásával együtt meg is fordult maga körül, és az így belendített kardja érte el a meglepett szörnyet. Elsuhant védekezőn feltartott karja alatt, és a roppant bordákat átszakítva, bőséges vérpermetet csapolva vágta szét a tüdejét.
Azonnal vége volt. 
Mejime kezéből kifordult a kard, amikor a szörny eldőlt. Tétován lépett utána, és markolt rá ismét. Úgy érezte, azonnal összeroskad. Csak nehézkes rángatásokkal szabadíthatta ki a szegycsontban megállt pengét, aztán fenékre toccsant egy vértócsában.
– Viepa nem bírja – hallotta meg maga fölött Zova hangját. Felnézett. A nő a karját nyújtotta neki. Elfogadta.
Mikor talpra kecmergett, ő is meglátta, miről beszélt Zova. 
Viepa egy hatalmas csörlődobnak feszülve próbálta feltekerni azt a láncot, ami a városkaput emelte. Nem sok sikerrel. 
Futva indultak felé, hiszen nem tudhatták, az íjászokat támadók közül mikor csap le rájuk ismét néhány. 
Az rögtön látszott, hogy ezt a szerkezetet nem egy ember szokta megmozgatni. Legalább nyolc ember fért volna hozzá, elfből tán tíz is.
– Jó, hogy jöttetek! – szusszant nagyot Viepa, amint odaértek. Kivörösödött fejéből lassan halványult ki a vér. – Rettentő nehéz!
Mejime egy pillantást vetett a kapura, ami három öl szélesen és legalább ilyen magasságban zárta el a bejutást a kinnrekedtek elől.
Ijesztő hangok szüremlettek át a túloldalról.
– Szerencsétlenek! – nyögte Viepa, szintén rémülten vizsgálva az acélpántokkal megerősített monstrumot.
Egyszerre veselkedtek neki a kapaszkodócölöpöknek. Mejimének majd elszakadtak az izmai, de a dob meg se mozdult. A kifeszített lánc még egy halk csikordulással, a vájatába mélyedő kapu egy apró roppanással sem jelezte, hogy megindult volna.
Mejimének végül csak levegőt kellett vennie. 
Lila karikák ugráltak a szeme előtt, miközben térdére támaszkodva lihegett. Hallotta, hogy Zova is feladja.
Viepa azonban egy pillanatra sem lazítva, egész testét a dobnak feszítve, kivörösödött fejjel erőlködött tovább.
Mejime nemsokára ismét felegyenesedett, hogy újra megpróbálkozzon a lehetetlennek tűnő feladattal, ám a csörlőre tekintve megdermedt mozdulatában. El sem akarta hinni, amit lát: az ökölnyi láncszemek, engedve a lány erejének, lassan, de egyenletesen csak megindultak, s a dob felé ereszkedtek. Viepa dobnak feszülő izmai úgy ugrottak ki a bőre alól, mint valami fa rostja, ha megcsavarodik. 
– Nem segítenél? – hallotta Zova nyögését, aki ismét beledőlt a következő fogócölöpbe. Semmivel sem lett gyorsabb a csévélés.
Mejime csak a fejét ingatta elkerekedett szemmel. Erre már Zova is felfigyelt, és abbahagyva erőlködését, jobban megnézte magának Viepát.
Annak tekintete valahová a semmibe révedt, miközben eltorzult arcát egyre több és több ránc törte át. Nem olyan ráncok, mint amit az öregek viselnek.
A pókpásztoroknál láthattak ilyet utoljára, amikor Ezüstszemű Levandel varázsától fává alakultak.
Igaza volt hát Levandelnek! Viepa tényleg képes varázsolni! Hogy miként és miért pont így, nem érdekelte Mejimét. Nem kezdett el azon gondolkozni, Viepára mitől hathat így a pókpásztoroktól ellesett varázs. Főként, mert újabb veszedelmet látott feléjük közeledni.
Talán mert győzelmet arattak, vagy mert már nem voltak messze tőle, de egy jókora quetter csapat sietve közeledett a kikötő felől, láthatóan azzal a szándékkal, hogy az itt támadt harcokból is kivehessék a részüket.
Reménykedve nézett el az íjászok felé, hátha azok eddigre már lerázták a rájuk vadászókat.
Csalódva vette azonban tudomásul, hogy helyzetük nem sokkal rózsásabb, mint legutóbb volt. Annyi történt csupán, hogy a túlélők kitörtek az utcából a térre, és valami védőalakzatban körbe állva próbálták távol tartani az óvatossá vált quettereket. Megfontoltan eregetett nyilaik azt sejtették, hogy már igencsak megfogyatkozott a muníciójuk.
– Az íjászoknak végük, ha nem nyílik ki hamarosan ez a kapu – összegezte a látottakat Mejime, és kardja után nyúlt. Zova komoran állt mellé. Mintegy végszóra, megreccsent a kapu, majd fémes csattanás jelezte, hogy megindult felfelé. Viepa valamivel gyorsabb lett. Habár még mindig nem eléggé.
Mejime és Zova egészen közel álltak hozzá, hogy ameddig lehet, testükkel védjék. 
Vége a táncnak – futott át Mejime fején, amikor felemelte kardját, hogy fogadja az első rájuk bukó szörnyet.
Az talán nem is számított arra a kérlelhetetlen ellenállásra, amivel az elf lány fogadta őt. Bután meredt majdnem keresztülcsapott mancsára, majd Zovára, aki tövig mártotta oldalába saját pengéjét.
Aztán hang nélkül eldőlt.
Ezt látva négy-öt quetter fordult vissza, akik már éppen a fal túloldalán zajló vérengzésbe készültek belevetni magukat, és szinte egyszerre zuhantak a két nőre.
Újabb fémes kattanás, fénycsík vetült át a kapu alatt.
Zova kardja elmerült egy hatalmas, szőrös hasban. Kihúznia már nem maradt ideje. A halálos sebet kapott ellenfele magával rántotta a ködbe.
Kezek kapaszkodnak a kapu alsó peremébe. Viepa hátratántorodott a hirtelen engedő csörlőtől. Egyenesen Mejimének.
Mejime talán még ki is tudott volna hátrálni a felé lendülő mancs elől, ha lépését nem akasztja meg a hátulról nekizuhanó lány. Érezte a zsigerei közé szaladó hideg karmokat, majd amikor a mancs összezárult, irtózatos fájdalom szaladt szét a testén. Egyetlen határozott szúrásra maradt csak ereje, utána elengedve fegyvere markolatát, saját piszkos vérébe rogyott. 
Már nem látta, csak hallotta a beözönlő emberek és elfek ordítását, aztán ez is egybefolyt a kínnal, amitől nem szabadulhatott, egészen addig, míg őrjöngő tudata végleg ki nem hunyt.