12.

Baldi búskomoran vakargatta zilált állszőrzetét, miközben elkedvetlenedett embereit nézegette. Az éhséggel járó hallgatag gyötrődésük, a sűrű, komor erdőtől való félelem és a folyamatos menetelés okozta kimerültség kiült az arcukra. Sokan betegesen sápadtan, mások láztól pirosan, egyesek bélbajoktól sárgán kóvályogtak körülötte, készülődve az esti táborveréshez. Egyáltalán nem volt kedvére való a látvány. Mégsem hibáztathatta őket.
Annak idején, amikor beálltak hozzá, még közel sem erről szólt ez az egész. Quettereket csak az adók beszedésének idején láttak, a part menti szabad falvak és a város pedig könnyedén leadózták azt is, ami nekik, a rablóknak járt. Végül is ők nem harácsoltak – minek tették volna? Messze földön nem ismertek senkit, akinek eladhatták volna a feleslegeiket. Csupán a saját szükségleteiket elégítették ki és élvezték a szabad életet. Ha a falvakban vagy a városban maradnak, ugyanolyan semmirekellő naplopókként nehezedtek volna a lakosságra, csak akkor tolvaj koldusokként. Így legalább külön életet éltek, messze azoktól, akiknek mindig is szúrta volna a szemét, ha a mindennapos izzadságos munkájából felnézve az ő semmittevésüket látja.
Nem koldultak; elvették, amire szükségük volt. Lovat, szekeret, pénzt, és mindig onnan, ahol amúgy is akadt elég. Nem voltak hát közellenség, sőt, ha valami kocsmában nekiláttak tisztességesen – azaz a szerzett pénzből fizetve – kimulatni magukat, a falvak dolgos emberei elfogadták a meghívásukat az egy kupa borra, ők is teli szájjal röhögtek a kellően ferdített történeteiken, a kipirult, csillogó szemű lányok meg sosem utasították vissza, ha táncba hívták őket…
Mindennek azok az átkozott quetterek vetettek véget a felbukkanásukkal. Annyian jöttek, hogy szinte ellepték a várost. Onnan rajzottak szét kisebb-nagyobb csapatokban a környékre. Vágásra ítélt barmokként terelték hajóra a tiltakozásra is képtelen embereket, csupa elnéptelenedett, kiürített települést hagyva maguk után. 
Aztán, mintha még ez sem lenne elég, rájuk is vadászni kezdtek. Ez pedig a lehető legrosszabbat jelentette. A quetterek a lehető legkegyetlenebbül bántak el a magukfajta semmirekellőkkel. 
Az utolsó pillanatban indultak vissza az erdőségek felé.
Baldi eredetileg úgy képzelte, hogy az egyik régebbi tanyájukat keresik fel, ahol az olajfás, vadnarancsos ligetek széles sávja választja el a partot az erdőségtől. Aztán örültek, hogy ép bőrrel elérték az erdőt, hogy a szekereket hátrahagyva, a lovaikat rogyásig pakolva még azelőtt húzódjanak a sűrűbe, mielőtt a quetterek felfedezői a nyomukra leltek volna. Azok persze nem adták fel, hanem mindegyre a fejük fölött körözve koslattak utánuk. Egyre beljebb kényszerültek a fák közé, s a gyorsan elfogyó élelem hamar ráébresztette őket, hogy lassan mégis fel kell hagyniuk a lapítással, különben szép titokban éhen vesznek. Baldi ekkor határozta el, hogy az erdőn keresztülvágva új helyet keresnek maguknak valahol. Míg a leölt lovaik húsa kitartott, gyorsan haladt a csapat, később azonban egyre gyakrabban kényszerültek megállásra. Néha napokat vesztegettek a nehezen hurokba csalható élelem megszerzésére, máskor meg már szinte eltikkadtak, mire egy patakra, vagy rosszabb esetben egy nagyobb pocsolyára leltek.
Egyszer ugyan sikerült szétzavarniuk egy elf település lakóit, de a náluk talált kevéske élelem alig néhány napra feledtette velük a nélkülözéseket. 
Az erdőségnek pedig nem akart vége szakadni. Hajós múltja révén Baldi nagyjából tisztában volt vele, milyen iszonyú távolságra is fekszik a kontinens túlsó fele, de remélte, hogy a fák nem húzódnak addig. Mégis, az erdei ösvényeken kanyargó útjukat nehéz lett volna csomókban mérni, nyugati irányukat pedig épp hogy csak hozzávetőlegesen tarthatták. Láposok, hegyek, tavak és folyók terelgették őket jobbra-balra.
Egyszerűen szólva maga a rablóvezér sem volt tisztában vele, hol a fenében lehetnek most.
Jelenlegi táborukat egy kis tisztáson verték fel, ahonnan nem messze egy patak csordogált. Baldi nem szívesen szánta rá magát az újabb pihenőre, de be kellett látnia, hogy embereinek szüksége van rá. A hely jónak tűnt, és ha néhány napon belül elegendő vadat sikerül hurokba csalniuk, sokkal nagyobb kedvvel kelhetnek útra ismét, mintha most hajtaná őket tovább.
– Gyerünk, fiúk, gyerünk, gyerünk! – noszogatta őket nagy hangon. – Nemsoká itt az este, aztán ha addigra nem állnak azok a lombsátrak, megesznek minket a szúnyogok! Hé, a tüzelőt összehordtátok már? – kiabált most a másik irányba. – Hova a fenébe tűnt Yeren, Tizon meg Frauzes? 
Morek, aki maga is az esti tábortűz előkészítéséhez lett beosztva, fintorogva válaszolt:
– Azok, Baldi e’mentek valami kaja után nézni. Aszonták, a patakparton lesznek. Tán hoznak valami halat.
– Nagyon önállóak lettek mostanában! – morogta összehúzott szemmel a rablóvezér. – Majd lehúzom a bőrt a hátukról, csak jöjjenek vissza!
Azért a tábortűz így is felgyulladt, mire megsűrűsödött az alkonyat. Marékszám szórták rá a zöldet, hogy valamelyest távol tartsa a rajokban szálló vérszívókat. Ezektől is szenvedtek annyit, mint az éhségtől. Tisztában voltak vele, hogy a legtöbb lázkóros ezeknek a moszkitóknak köszönheti a betegségét. A legnagyobb rajokban mindig az ilyen vízhez közeli tisztásokon lepték őket.
Ez az éjszaka mégis pihentetőbbnek ígérkezett azoknál, ahol útközben érte őket a sötétedés. Olyankor még lombsátrakat sem volt idejük építeni, s csak a sietve összekapkodott kis tüzecskéik mellett aludhattak. A magukra tekert pokróc pedig vajmi keveset védett a szúnyogok és a hajnali harmat ellen. Hát még ha esőt kaptak! Szerencsére ez ritkán fordult elő mostanáig. Ezek a lombból összerótt tákolmányok az ellen is védtek valamelyest. Azért Baldi is sóhajtozva gondolt vissza a régi ponyvasátraikra, amiket fölös teherként voltak kénytelenek hátrahagyni.
Baldi éppen az éjszakai őrség kiosztásánál tartott, amikor végre visszaérkezett az egyik önjelölt vadász. A vállán egy akkora combot cipelt, ami akár egy lóé is lehetett. Hófehér szőr borította, már ahol nem lett véres. A rabló fülig érő vigyorral dobta Baldi lába elé a zsákmányt. Láthatóan alaposan megizzadt, mire idáig ért vele.
– A vacsora, Baldi. És van még más is. Yeren meg Frauzes azt őrzi. Ha velem jöhetnek páran, behoznánk a szarvas többi részét, meg a vakarékot is. 
Ekkorra már szinte mindenki ott tömörült körülöttük, Tizon pedig fürdött elismerő pillantásaikban, habár a földön heverő comb sokkal többet kapott belőlük. 
– Csak azért nem köttetlek ki éjszakára, mert akkor nem ízlene annyira a kaja – vigyorgott elégedetten Baldi is. – Miféle vakarék?
– Egy elf kölök. A szarvas hátán volt.
– Aha. Vigyél, akiket akarsz. A többit majd a tűznél megbeszéljük. Draudan! Eredj, nézz szét a környéken, hátha akad valami fűszernek való. De most ne csombort meg mentát hozzál! Keress medvehagymát, ha nő erre ilyesmi! Sónk van még?
– Akad – jött a válasz valahonnan.
– Jó. Morek! Ehhez több fa kell. Menjetek! És nézzetek szét, vannak-e még más elfek is a környéken! Nem kéne, hogy zargassanak minket az éjszaka!
A sörtehajú kelletlen fintorral húzta el amúgy is ferde orrát, de nem szólt semmit. Intett néhány embernek és elindult.
– Azért hagymaszedés közben te se hagyd ott az ágakat! – jegyezte meg Draudannak, miközben ellépett mellette. Válla mintegy véletlenül a vállának ütközött. Az csak egy gúnyos félmosollyal válaszolt.


– Nem sokkal feljebb tanáltuk asztat a csapást, egyenesen a patakpartra – mesélte Yeren teli szájjal a vadászatuk részleteit. A kezében tartott cubákkal mutatta az irányt, aztán hogy miként futott a csapás a patakra. – Rögtön láttam, hogy teli van szarvasnyommal. Mondtam is a többieknek, hogy álljunk lesbe, hátha jön egy. Vót ott egy bokor, abba bújtunk. Mán éppen zsibbadtunk elfele, amikor jött ez. Frauzes, meg Tizon rögtön ugrottak, oszt’ rakták a kést a nyakába. Én meg lekaptam a kölyköt. Az rúgott, vágott, harapott! A fránya mindenit! – köpött ki a tűztől nem messze gúzsba kötözött foglyuk felé. – Mán aszittem, belerakom a kést, mer’ hiába csapdostam a tarkóját, csak nem akart kinyúni. Azér’ csak kinyútt. Mire megint pislogni kezdett, meg már megkötöztem.
– Az érdekes annyi – vette át a szót a Frauzes nevű fickó, aki első ránézésre is kicsit tanultabb, kiműveltebb benyomást keltett a többieknél –, hogy az ösvény láthatóan használva van. Úgyhogy szerintem egyenesen az elfek falujába vezet. – Jelentőségteljesen pillantott Baldira. Az teli hasától nyögdécselve maga elé hajolt. Egy íjat vett fel a földről.
– Ha a többi is így fel van fegyverkezve, nem hiszem, hogy okos ötlet lenne megtámadnunk őket. Nézzétek csak, miféle gyilkos kis szerszámok! – nyújtotta át a tegeznyi nyílvesszőt.
Kézről kézre járt, s elismerő füttyentések, majd egyre sötétebb pillantások jelezték a fogoly felé, hogy mind megértették, mire utalt Baldi.
A nyílvesszők végére tűhegyes csigaházat erősítettek, s a tollazás is ennek spirálját követve csavarodott a vesszők végén. A csigaház alatt a fa tűz fölött keményre edzett hegyben végződött. El tudták képzelni, milyen könnyedén fúródhat bele még akár a legvastagabb bőrű állatba is.
– Éppen ezért mondom, Baldi! – kötötte magát továbbra is Frauzes. – Nem nekünk kéne megvárni, amíg ők lepnek meg minket. Sokan vagyunk, és ha váratlanul csapunk le rájuk, eszükbe sem jut majd védekezni! Hiszen láthattad magad is; a múltkori faluban amint megláttak minket, úgy futottak, mintha a szemüket vettük volna!
– Szerintem igaza van – fogta pártját Draudan. – Ha azt látják, hogy tétovázunk, csak felbátorodnak.
Baldi szakállát túrva hallgatott. Az igazat megvallva, teli hassal semmi kedve nem volt egy ilyen éjszakai portyához. Morek is fintorogva emelkedett szólásra:
– ‘Erintem pedig nagy marhaságot csinánánk! Tik is tudjátok, milyen jól látnak a sötétben! Ha csak széjjelzavargásszuk őket, utána könnyen tőrbe csalhatnak minket. Ők ismerik az erdőt, mink nem.
A már lelkesedő morgás elhalt szavai nyomán. Sokan aggódva kezdtek a sötét fák felé pislogni.
– Nekem viszont támadt egy ötletem! – rikkantott hirtelen Draudan. – Mi lenne, ha nem szétzavarnánk, hanem összefogdosnánk őket? Úgy, mint ezt a kölyökelfet! Ezek mind a quetterek elől szökdöstek az erdőbe! Mi lenne, ha visszavinnénk nekik? Még jó vásárt is csinálhatnánk velük!…
– Hülye vagy! A quetterekkel alkudozni? Velük együtt vágnának agyon minket! – torkolta le Morek.
– De ha megígérnénk nekik, hogy összefogdossuk az összest? Gondolj csak bele! Mi megtehetjük nekik azt, amire ők képtelenek. Cserébe csak annyit kéne megengedniük, hogy rendes felszerelést szedjünk össze magunknak a falvakból. Ha mindenkinek volna tűzszerszáma, sátra, lova, miegymás, nem volna gondunk egy szál se!
Draudan ezzel mindnyájuk szívéhez beszélt. Sokan irigykedtek rá azért a zsákért, amitől még a legválságosabb pillanatokban sem volt hajlandó megválni. Csak akkor értették meg, amikor a menekülés végén az éhező, fázó banda előtt előkerült belőle a kis keretes fűrész, a szekerce, a tűzszerszám. Akkor még Baldi is elismerően veregette hátba.
S úgy tűnt, a rablóvezér szemében most is nőtt egy keveset.
– Szavamra, nem beszélsz hülyeséget! – csapott a térdére. – Kötelünk van elég. Ha meg mégsem úgy alakul velük az alku, ahogy szeretnénk, akkor is jobbak leszünk a szemükben közönséges haramiáknál! Ha hajóra vágnak minket, még mindig jobban járunk, mintha a láz esz meg itt mindannyiunkat! – Nagyot szívott az orrán. Most mondta ki, ami már napok óta benne motoszkált: hogy jobb lenne visszafordulniuk, mint még hetekig tekeregni ebben a rohadt erdőben. Ami eddig visszatartotta, csupán az volt, hogy jól ismerte, miként bánnak a quetterek a magukfajta hasztalanságokkal. Az egyetlen biztos módszerrel hasznosítják őket. Egy életre.
– Azért Moreknak is igaza van – fűzte tovább a gondolatait hangosan. – Éjszaka nem támadhatunk rájuk. Majd hajnalban, amikor még csak ébredeznek. Nos fiúk – csapta össze végül a tenyerét –, ma este kettős őrség lesz, alszunk pár órát, aztán még pirkadat előtt indulunk. Megfincogtatjuk ezt a tetves népséget! Most pedig: takarodó!


A kora hajnali órában úgy indult útjára a csapat, mintha nem is lettek volna mögöttük az elmúlt hetek nélkülözései. Nem csak az előző esti bőséges lakoma, de a közeli hazatérés ígérete is fűtötte őket belülről. Baldi újra igazi vezérnek érezhette magát. Parancsokat üvöltözött, embereit valóságos hadrendbe állította a tisztáson. 
Draudan maga ajánlkozott, hogy előre fut, kikémlelni az utat. Miután visszatért, és jelentette, hogy sehol semmi mozgás, s hogy a csapás néhány száz méter után ösvényként folytatódik, a rablóbanda vezére útnak indította őket. 
Csakugyan hamar egy ösvényre jutottak, amin jól látszott, hogy gyakran használják. Egymást érték rajta a szarvasnyomok. 
Már éledezett körülöttük az erdő, amikor kereszteződéshez értek. Az úton, amibe ösvényük futott, kényelmesen elfért volna akár egy megpakolt szekér is. Megint Draudan szaladt előre, hogy eldönthessék, melyik irányba keressék tovább a falut. 
A várakozás ideje alatt lassan megritkult a sötét, egyre több madár hangolt a reggelhez. Draudan egy jó fél óra múltával, teljesen kifulladva érkezett vissza.
– Szinte biztos, hogy a másik irány a helyes! – jelentette ki lihegve. Maga mögé intve tette hozzá: – Erre pár mérföld után két kisebb ösvénnyé ágazik szét.
– Azé’ csak fura, hogy ekkora út visz oda – jegyezte meg Morek kissé aggodalmas hangon. – Emlékszem, a másik faluba egy keskeny ösvényen jutottunk…
– Ne vészmadárkodjál már! – intette le Baldi. – Persze, hogy szélesebb ez az út, amikor szarvasokkal taposták! Lehet, még szekerük is van, amit vontatnak velük. Gyerünk inkább, mer’ itt ér a reggel!
Alig indultak azonban útnak, furcsán puffogó hang kélt az út mindkét oldalán. A fák és bokrok lombjaiból különös kis rovarok felhője repült rájuk. Nem kerülgettek, nem zümmögtek, hanem úgy suhantak, mint a nekivadult darazsak. Minden embernek jutott belőle, akik szitkozódva kezdtek csapkodni maguk körül.
Baldi is érzett néhány erős szúrást oldalt a nyakán és a szakálla közt. Bosszúsan kapott a füle tövéhez, ahol az egyik szúrás érzékeny pontot ért. Ujjai közé csípte az apró kis valamit, ám az nem roppant szét, mint ahogy egy rovarnak illett volna. Kábán emelte szeme elé a holmit, majd egyre homályosuló tekintettel konstatálta, hogy az nem is rovar. Egy szőrös végű tüske volt csupán.
A következő pillanatban ájultan rogyott össze.